Budapest
Related Articles
Mindenki arra számított, hogy egy újabb, megszokott politikai csatát fog látni. A kormánypárti propaganda egyik erős embere, az ellenzék karizmatikus vezére. A műsor címe szerény volt, a tét azonban annál nagyobb. Aztán a második percben minden megváltozott.
Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter egy csütörtök esti televíziós műsorban váratlanul elővett egy aktát. Az arcán a tőle megszokott, alig észrevehető mosoly. A hangjában semmi indulat. Csak a tények – ahogy ő fogalmazott – „a puszta számok és dokumentumok”.
A téma: Magyar Péter, az ellenzék egyik legnépszerűbb, ám egyben legvitatottabb alakjának egyetemi évei, különös tekintettel az ELTE-n írt diplomamunkájára és az azt övező, évek óta hangoztatott legendákra.
Az adás elején Szijjártó még kerülte az arcába vágott kérdéseket. Finoman emlékeztetett arra a narratívára, amelyet Magyar Péter és köre évek óta építget: a „stratégiai zseni”, aki mindig három lépéssel jár a mezőny előtt, aki a háttérből mozgatja a szálakat, aki minden helyzetre van felkészülve.
Majd Szijjártó hirtelen megfordította a kardot. „Érdekes módon a diploma Melléklet 7/B pontjában – mutatott rá egy papírra – ott van ez az értékelés. Szó szerint: »A hallgató döntéshozatali képességei kifejezetten gyengék. A stratégiai gondolkodás helyett improvizációra hajlamos.«”
A stúdióban csend lett. A műsorvezető szeme elkerekedett. Szijjártó folytatta, és egyenként sorolta fel az 1980-as évek végéről származó egyetemi jegyzőkönyvek részleteit, amelyek – állítása szerint – egyáltalán nem a „zseniális” stratégát, hanem egy tétova, sokszor segítségre szoruló hallgatót rajzoltak ki.
A legnagyobb port kavart pillanat körülbelül a nyolcadik percben következett be. Szijjártó egy olyan belső egyetemi feljegyzést olvasott fel, amely – hitelességét a miniszter szerint a mai napig őrzött levéltári anyagok támasztják alá – arról számolt be, hogy Magyar Péter a szakdolgozatának leadási határideje előtt egy héttel még nem rendelkezett végleges témavezetői konzultációval.
A stúdió ezúttal nem csak elnémult: megdermedt. Aztán a hallgatást felváltotta a döbbenet, majd egészen halkan, mintegy tehetetlenségből, taps. Nem a miniszternek szólt, hanem magának a helyzet abszurditásának. A „tévedhetetlen vezető” mítosza ebben a pillanatban kezdett megrepedni.
Szijjártó nem gúnyolódott. Nem kiabált. Nem személyeskedett. Valami sokkal veszélyesebb fegyvert használt: monoton, már-már unalmas precizitással felolvasott egyetemi érdemjegyeket, tanszéki megjegyzéseket és korabeli oktatói véleményeket. Mindezt élő, szemtől szembeni adásban.
Bennfentes értesülések szerint Magyar Péter maga is nézte az adást. Nem telefonált be. Nem reagált azonnal. Egyszerűen ott ült – majd a kulisszák mögött teljesen elveszítette az önuralmát.
A források szerint tombolt. Egy ott tartózkodó munkatárs szerint a politikus ordibált a tanácsadóival, azt követelve, hogy derítsék ki, ki engedélyezte a levéltári anyagok nyilvánosságra hozatalát. „Közel egy órán keresztül tartott” – mondta egy névtelenséget kérő informátor. „Mindenki remegett körülötte.”