Budapest
Related Articles
Néha elfelejtjük, hogy minden döntésünk egyszer visszatér hozzánk – jó vagy rossz formában. Ez a történet egy férfiról szól, aki úgy hitte, jót tesz, amikor édesanyját egy idősek otthonába vitte. De amit az anyja a halálos ágyán mondott neki, mindent megváltoztatott…
Amikor az édesapja meghalt, Gergely úgy érezte, összeomlik körülötte a világ.
– Anya… nem tudom, hogy fogom ezt egyedül csinálni – mondta, miközben megpróbálta tartani magát a temetés után.
Kollár Gergely, 38 éves marketingvezető volt Budapesten. Egyedülálló apa, két kamasz fiúval, túlórák, stressz, fizetetlen túlórák. És most itt volt a gyász is. A legrosszabbkor. Édesanyja, özvegy Kollár Julianna, akkor már 76 éves volt, gyenge szívvel és kezdődő demenciával.
Gergely sokáig gondolkodott. A nővére Németországban élt, nem jöhetett haza. Végül nehéz szívvel döntött:
– Anyának jobb lesz egy biztonságos helyen… ahol figyelnek rá… – győzködte magát.
Így került Julianna a SzentAtya Fénye Idősek Otthonába, a város peremén.
Az első hetekben Gergely gyakran látogatta. Virágot vitt, sütit, néha a fiúkat is. Aztán ritkultak a látogatások. Mindenre volt kifogás: „túl sok a munka”, „most meccse van a gyereknek”, „úgyis jól van anya, az ápolók mondták”.
Julianna nem panaszkodott. Mindig mosolygott, amikor a fia jött.
– Örülök, hogy látlak, kisfiam – mondta halkan, és megszorította Gergely kezét.
De a szeme már nem mosolygott.
Egyik reggel Gergely egy ismeretlen számról kapott hívást. A kijelzőn csak annyi állt: SzentAtya Fénye Idősek Otthona.
– Jó napot, Gergely úr. Nagyon sajnálom, hogy ilyesmivel kell zavarnom… Édesanyja állapota hirtelen megromlott. Az orvos szerint… már nem sok van hátra.
Mintha jeges vízzel öntötték volna le. Nem volt több kérdés. Kocsiba ült, és 40 percen belül már az otthon kapujánál állt.
Amikor belépett, az ápolók suttogva intettek felé. Az orvos egy idősebb, szemüveges nő volt – Dr. Szentirmay.
– Kollár úr, édesanyja tudatánál van, de gyenge. Még beszélni tud. Most van itt az ideje… ha valamit szeretne elmondani neki – mondta, és félreállt.
Gergely belépett a halvány fényű szobába. Az ablak nyitva volt, de a ventilátor zúgott. Az ágyban ott feküdt Julianna, sápadtan, alig mozdulva.
– Anya… itt vagyok – suttogta Gergely, és letérdelt az ágy mellé.
A nő lassan felé fordult.
– Gergely… te vagy az? – kérdezte, alig hallhatóan.
– Igen, mama, én vagyok. Itt vagyok, ne aggódj. Van… van valami, amit szeretnél? Amit megtehetek érted?
A nő szeme megtelt könnyel. A hangja reszketett.
– Csak… csak néhány apróság. Ha lehetne.
– Mondd csak. Bármit.
– Új… új ventilátorokat. A régiek már alig mennek. Néha olyan meleg van itt, hogy alig kapok levegőt.
Gergely megdöbbent. Nem tudta, mit mondjon.
– Anya… miért nem szóltál?
– És… és a hűtő… – folytatta az anya, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Az a régi… elromlott. Gyakran volt romlott az étel. Néha éhesen feküdtem le.
Gergely arcát elöntötte a szégyen. A torkában gombóc nőtt.
– Istenem… miért nem mondtad el korábban?
Az anya tekintete lassan az övébe fúródott. Még volt benne valami – fájdalom, de szeretet is.
– Nem akartalak terhelni. Tudom, hogy sok a dolgod. És… azt is tudom, hogy jót akartál.
Egy pillanatra csend lett. Csak a ventilátor halk zúgása hallatszott.
Aztán Julianna halkan, alig hallhatóan hozzátette:
– De egyszer… egyszer majd te is öreg leszel, Gergely. És lehet, hogy a gyerekeid… ugyanígy döntenek. Akkor majd… emlékezni fogsz erre. Arra, amit most érzek. Mert amit adsz… azt vissza is kapod. Ne felejtsd el ezt, fiam.
Hirdetés
[ ]
Gergely csak bámult maga elé. Mintha egy kalapáccsal vágták volna mellkason.
Nem tudta, mit feleljen.
Nem is kellett.
Julianna már lehunyta a szemét.
Gergely ott ült még hosszú percekig az ágy mellett. Az anyja már nem beszélt. Csak a kezét szorította gyengén, ritmus nélkül, mint aki kapaszkodik az utolsó percekbe.
– Ne menj még… kérlek… – suttogta Gergely, de már tudta, elkésett.
Az orvos később lépett be. Csendesen bólintott, egy halk „sajnálom” kíséretében.
Nem volt hiszti. Nem volt drámai zokogás. Csak egy mélységes, fojtott bűntudat, ami Gergelyt belülről rágta szét.
A temetésre kevesen jöttek el. Julianna barátai közül már sokan nem éltek. A nővére hazautazott pár napra, és igyekezett Gergelyt vigasztalni:
– Nem tetted rosszul, Gergő. Gondoskodtál róla, ahogy tudtál.
De Gergely nem válaszolt. Csak bólintott, mint akinek a szavai elakadnak valahol a gyomra és a torka között.
Minden megváltozott.
Nem tudott aludni. Nem tudott enni. Munka közben is folyton az járt a fejében: „Miért nem vettem új ventilátort? Miért nem néztem rá gyakrabban? Miért hittem, hogy elég csak elhelyezni valakit valahová és kipipálni a törődést?”
Pár hét múlva Gergely visszatért a SzentAtya Fénye Idősek Otthonába.
Az igazgatónő, egy kedves arcú, középkorú asszony, Kiss Etelka, meglepetten fogadta.