Budapest
Related Articles
Mariann egész éjjel nem aludt. Csak feküdt az öreg, nyikorgó ágyban, betakarózva azzal a vastag, durva gyapjúpléddel, amit még húsz éve maga szőtt. A plafonon nedves foltok tátongtak, mint rossz emlékek. A mellkasát fojtogatta valami, amit sem köhögni, sem elhallgatni nem tudott.
A telefon a kezében halk rezgéssel élt, ujjaiban remegve. A fia, András hangja szúrósan és türelmetlenül csengett a vonal másik végén.
– Anya… megint mi van? – kérdezte fáradtan.
– Kisfiam, tegnap óta nem ettem semmit… volna egy-két száz forintod kenyérre? – súgta Mariann, olyan halkan, hogy még ő maga is alig hallotta.
Szégyellte magát. Minden szó, mint egy csepp méreg, végigcsorgott a torkán. Az éhség fájt, de a megalázottság még jobban.
– Anya, most nem érek rá! – vágta rá András dühösen. Nem kellett látnia, hogy tudja: fia a szokásos undok arckifejezésével beszél. – Dolgom van. Majd később hívlak! – És már le is tette.
A vonal megszakadt. Mariann ott állt a konyhában, a hideg linóleumon, a telefon még mindig a kezében, és hallgatta a néma csendet, amit a fia hagyott maga után. Csend, ami jobban csapta arcul, mint bármilyen szidás.
A konyha hidege csípte a bőrét. A régi csap csöpögése visszhangzott a lelkében is, mintha minden csepp egy-egy kihullott könnycsepp lett volna.
A kenyértartó nyitva állt a konyhapulton – üresen, csak néhány száraz morzsa árválkodott benne. A hűtőben egyetlen palack csapvíz és egy magányos, elfelejtett tojás. Már huszonharmadika volt. A nyugdíj csak jövő héten érkezik. Még hét nap. Hét hosszú, éhes nap.
Valamikor minden más volt. Akkoriban András maga hívta fel. – Anya, csinálsz túrós lepényt? A tied a legfinomabb! – vagy – Te vagy a legjobb anyuka a világon! – Most meg csak ennyi: – Nem érek rá.
Mariann lassan odabotorkált a régi sparhelthez, vizet tett fel forrni. Egy kevés fekete teapor árválkodott egy poros üvegben – még az elhunyt férjétől maradt ajándék. A maradék teaport beleöntötte a vízbe – nem luxusból, hanem mert már nem volt semmi más. Ez volt az utolsó csepp egy boldogabb élet emlékéből.
Aztán leült az ütött-kopott konyhaasztalhoz. Apró kortyokban szürcsölte a gyenge, keserű teát, és az ablakon bámult kifelé.
Odakint a padon az öreg szomszédasszony, Panni néni ült, nevetett az unokájával, aki vidáman szaladgált körülötte. Mariann szíve összeszorult. Az ő unokái – ha egyáltalán emlékeztek rá – valószínűleg „öreg néni”-ként emlegették, ha egyáltalán beszéltek róla.
A teát lassan kiitta. A teste reszketett. A kezeibe beleette magát az elmúlt évek fáradtsága. Az agyában csak egy gondolat kavargott:
„Eddig, és ne tovább.”
Mariann felállt. A csontjai tiltakoztak minden mozdulatnál. A tükörben fáradt, meggyötört arc nézett vissza rá. A hajában több volt az ősz hajszál, mint a színes. A szemében pedig ott volt az a régi, makacs fény, amit az élet vihara sem tudott teljesen kioltani.
Felvette a régi, kopott kabátját, a viseltes cipőjét, a kifakult kendőt a fejére kötötte. A vászonszatyorba bedobta az összes maradék aprópénzét, a személyijét, és egy zsebkendőt.
És elindult.
A fia lakásához.
Mariann a fia lakása elé ért. Az ajtó modern volt, súlyos, biztonsági záras – sokkal komolyabb, mint az öreg lakótelepi bejárati ajtók.A szívverése a torkában dobogott. A keze remegett, ahogy megnyomta a csengőt.
Egy ideig semmi.
Aztán halk, ideges léptek.
Az ajtó kinyílt. Az ajtóban András felesége, Anett állt, karba tett kézzel, ajkai vékony vonallá préselődve.
– Mariann néni? – kérdezte gyanakvóan. – Mit keres itt ilyen korán?
Mariann felegyenesedett, és tisztán, bár kissé rekedten felelt:
– Jó reggelt kívánok, Anett. Beszélni szeretnék. Röviden.
Anett zavartan félreállt az ajtóból. Nyilván számított valami kérésre – pénzre, segítségre. Valami kellemetlenségre. Egy dologra biztos nem: arra, amit Mariann készült mondani.
Mariann nem lépett beljebb. Megállt az ajtóban. A kabátja kopott volt, a cipője sarkáról lekopott a gumi, de ő ott állt, mint egy hadvezér a csatamezőn.
– Hol van András? – kérdezte halkan.
– Még alszik. Éjszakás volt. – motyogta Anett.
– Akkor majd felébred. – mondta Mariann egyszerűen.
Anett már szólni akart valamit, talán, hogy nem illik, vagy hogy később… De Mariann felemelte a kezét.
– Hallgasson meg, kérem. Nem kérek semmit. Nem könyörgök. Nem panaszkodom. Csak elmondom, amit már régen el kellett volna.
Anett némán bólintott.
Mariann felemelte a fejét.
– Egyedül neveltem fel a fiamat. Munka után éjszakákon át varrtam, hogy legyen mit ennie. Hordtam kézben kórházba hóviharban, mikor lázas volt. Cipőt vettem neki karácsonyra, miközben magamnak nem vettem kabátot. Mert egy anyának ez a dolga: adni. Nem vártam hálát. Nem kértem cserébe semmit. Csak… hogy ha egyszer majd nem tudok annyira adni, mint régen, ne felejtsen el. Hogy ne legyek teher, ne legyek szégyen. Csak emlék. Jó emlék.
Mariann hangja halk volt, de minden szója úgy vágott, mint a penge. Anett nem mert a szemébe nézni.
– Nem kérek kenyeret, Anett. Nem kérek pénzt. Nem kérek semmit, amit meg lehet venni. Csak azt kértem volna, hogy néha megkérdezze: jól vagyok-e. – folytatta Mariann. – De ma, itt, ezen a küszöbön, befejezem ezt is. Többet nem fogok kérdezni. Nem fogok kopogni. Nem fogok könyörögni. Mert egy anyának, aki évtizedekig adott, nem kell koldulnia szeretetért.
Ekkor halk léptek közeledtek. András álmos, borostás arccal jelent meg az előszobában.