Budapest
Related Articles
Gábor felesége szülés közben hunyt el. Egy évvel később, miközben a fiával sétált, hirtelen meglátta őt – élve!
Gábor szinte ledermedt. A szíve őrült tempóban vert, és a gondolatai vadul száguldottak. Hogyan lehet ez? Réka meghalt. Ott volt a temetésén. Látta a koporsót, érezte a föld hideg súlyát, amely örökre elválasztotta tőle.
De most ott állt előtte. Élve. Ugyanazzal a ragyogó mosollyal, amit annyira szeretett. A haja lágy hullámokban omlott a vállára, szemeiben ugyanaz a melegség csillogott, mint régen.
Lassan, szinte ösztönösen lépett közelebb. A nő is észrevette őt, és egy pillanatra megmerevedett. Gábor torkában gombóc nőtt, de ki kellett mondania:
– Réka… te élsz? – hangja remegett.
Réka arca elkomorult. Nem válaszolt azonnal. Gábor keze fehérre szorította a babakocsi fogantyúját. Márk közben mocorgott, álmosan nyöszörgött.
Végül megszólalt:
– Gábor… én… nem tudom, mit mondjak… – hangja bizonytalan volt.
– Hogyan lehetséges ez? – suttogta Gábor. – Azt hittem… mindenki azt hitte, hogy meghaltál!
Réka lehajtotta a fejét, mély levegőt vett. Látszott rajta, hogy küzd a szavakkal.
– Ez egy hosszú történet… Nem tudok mindent elmondani itt, most. De kérlek, higgy nekem… én nem akartam ezt.
– Nem akartad? – Gábor hangjában fájdalom és értetlenség keveredett. – Eltűntél! Hagytál minket! Márk… Márk nem is emlékszik rád!
Réka arcán könnyek jelentek meg. Láthatóan küzdött az érzelmeivel. Gábor ekkor észrevette, hogy nemcsak ő változott meg az elmúlt év alatt. Réka is más lett. Fáradtnak tűnt, megtörtnek. Mintha a tekintete súlyos titkokat rejtene.
A csend feszülten ült közéjük. A park zaja halkan hullámzott körülöttük – gyerekek nevetése, madarak csicsergése, a szél zizegése a fák között.
– Kérlek… találkozzunk később – suttogta Réka. – Magyarázatot érdemelsz.
Gábor még mindig nem tudta, hogy ez egy rémálom vagy egy csoda. De tudnia kellett az igazságot.
– Hol? – kérdezte végül halkan.
– Este, a régi helyünkön. A tóparton.
Réka egy utolsó, fájdalmas pillantást vetett Márkra, majd elfordult, és elsietett. Gábor a földbe gyökerezett lábbal nézett utána. A kezében lévő kávé kihűlt, de ő észre sem vette.
Aznap este, miután Márk elaludt, Gábor elindult a tóhoz. A víz sötéten csillogott a lámpák fényében, a fák susogtak körülötte. A szíve a torkában dobogott. Vajon mit fog hallani? Valóban Réka állt előtte ma délután? Vagy csak egy rémkép volt, amit a bánat és a hiány szült?
Alig telt el néhány perc, mikor halk léptek hangzottak fel mögötte. Réka volt az. Ugyanolyan bizonytalanul állt előtte, mint nappal.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan.
Gábor karba font kézzel nézte őt.
– Mondj el mindent – kérte.
Réka sóhajtott, és leült egy közeli padra. Gábor mellé ült, de nem nézett rá, csak a vizet figyelte.
– Nem haltam meg – kezdte a lány. – De majdnem. A szülés után komplikációk léptek fel. Az orvosok azt hitték, nincs esélyem. A családom… ők döntöttek helyettem. Úgy gondolták, ha meghalok, jobb, ha elengedsz. Ezért úgy intézték, hogy… ne tudj rólam többé.
Gábor döbbenten nézett rá.
– Mit beszélsz? A családod… eltitkolta, hogy életben vagy?
Réka bólintott. A könnyei csillogtak a lámpák fényében.
– Nem volt választásom, Gábor. Hetekig nem voltam magamnál. Mikor végre magamhoz tértem, már túl késő volt. Elhitették veled, hogy meghaltam. Az orvosok is segítettek nekik, mert azt hitték, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. Neked… és Márknak is.
Gábor felpattant. A kezei ökölbe szorultak.
– És miért nem jöttél vissza? Miért nem kerestél meg azonnal?
Réka fájdalmasan elmosolyodott.
– Féltem. Nem tudtam, hogy fogadnál. És… volt egy másik ok is.