Budapest
Related Articles
…A hangja teljesen lefegyverzett. Nem volt benne gúny, sem hűvösség. Törékeny volt. Alázatos.
A kezem még mindig a bőrönd fogantyúján pihent, a torkomban gombóc nőtt, és képtelen voltam bármit is mondani. Bólintottam, és a szemében átsuhant egy árnyék, amit még sosem láttam rajta: a megbánás.
– Nem tudtam… – suttogta. – Azt hittem, csak a pénzért vagy itt. Csak azért. Mint mindenki más.
– A pénzért vagyok itt – feleltem halkan. – De nem magamnak. Sosem magamnak.
Éreztem, hogy a könnyek közel járnak, de lenyeltem őket. Nem akartam többé gyengének tűnni. Már késő volt a bocsánatkérésekhez. Elhatároztam, hogy elmegyek.
De Sárkány Viktória kiegyenesítette a hátát, megkapaszkodott a fotel karfájában, és nagy nehezen felállt. Lépett egyet felém. Reszketett. Már nem az a rideg, éles nyelvű asszony volt. Most csak… egy magányos idős nőnek tűnt.
– Maradj… legalább egy csésze teára? – suttogta.
Habozni kezdtem. Valami bennem el akarta hagyni őt, becsukni az ajtót, elfelejteni az egészet. De valami más… talán a józan ész, vagy egy csipetnyi együttérzés… megállított.
Letettem a bőröndöt. Szavak nélkül beléptem a konyhába, és feltettem a vizet a tűzre. Amikor visszatértem, ő már az asztalnál ült. Nem nézett rám, csak a kezeit dörzsölte össze némán.
– A lányom… Eszter… már nem szeret engem – mondta halkan. – Vagy talán már nem is tudja, hogyan kell. Túl kemény voltam vele. Ahogyan veled is. Amikor a férjem meghalt, kővé váltam. Hogy ne érezzek. Hogy ne omoljak össze. És közben elfelejtettem… hogyan legyek ember.
Letettem a csészéket az asztalra. A tea gőzölgött közöttünk.
– Talán ha elmész, nem lesz már, akit elküldjön. Talán akkor eljön ő. És talán a szemembe mondja majd, hogy gyűlöl, hogy megvet. De legalább beszél velem. Legalább látom majd. Hiányzik… a régi házam, az unokáim, minden, aki voltam… és már nem vagyok.
– Késő van – mondtam. – De nem lehetetlen.
– Neked… szép lelked van. És én… megtapostam azt. Mégis itt vagy. Azt teszed, amit kell. Többet, mint amit a saját lányom tett volna.
Kortyoltam a teából. Keserű volt. De ebben a csendben ez a keserűség… őszintének tűnt.
Maradtam. Nem sajnálatból, hanem megértésből. A következő hetekben Sárkány Viktória változni kezdett. Lassan, apró lépésekben. Elkezdett kérdezgetni anyámról. Kért egy fényképet róla. Előfordult, hogy „drágám”-nak szólított, és egy-egy szem kekszet hagyott az asztalon: „hátha megkívántad, annyi szaladgálás után.”
Éreztem, hogy valami szétreped benne – egy vastag, évtizedek óta kemény kérget tört meg. És alatta… egy sebzett nő volt, aki nem tudta, hogyan kérjen bocsánatot.
Egy este megkérdezte:
– Írhatok egy levelet… az anyádnak? Nincs kinek írnom, de szeretnék mondani valamit… egy anyának, aki megérdemli.
Adtam neki egy papírt. Reszkető kézzel írt, és amikor befejezte, megkért, hogy olvassam fel neki. A levél a szeretetről szólt, sebekről, reményről. És így volt aláírva: „hálával: Viktória – aki túl későn tanulta meg, de mégis megtanulta.”
Teltek a hónapok. Beköszöntött a tavasz, de Sárkány Viktória egészsége romlani kezdett. Hol fájlalta a mellkasát, hol légszomj gyötörte, egyre nehezebben mozgott. Orvost hívtam, gyakran virrasztottam mellette. Fürdettem, fésültem, ahogy ő is tette volna egykor a lányával – ha tudta volna, hogyan.
Egy reggel, miután megmostam az arcát, gondosan befontam az ősz haját, és éppen el akartam menni, hogy készítsek neki reggelit, hirtelen megragadta a kezemet. A szorítása gyenge volt, de határozott.
– Ha elmegyek… – kezdte rekedten –, megígérem, hogy nem teszem anélkül, hogy valamit ne hagynék hátra.
– Nem kell semmit hátrahagynia – mondtam csendesen. – Csak békét. Csak annyit.
De ő csak megcsóválta a fejét, előrehajolt, és előhúzott a párnája alól egy kis, régi kulcsot.
– Ez… a szekrényben van egy doboz. A hálószobámban. Csak akkor nyisd ki, ha már… ha már nem leszek.
Megdermedtem. Bólintottam, nem tudtam mit mondani.
Három héttel később egy hajnali órában, éppen amikor a nap első fényei beszűrődtek a függönyök résein, Sárkány Viktória örökre elaludt. Az arca nyugodt volt. Egy halvány mosoly ült a szája szélén. A kezem az övében nyugodott.
Aznap délelőtt mindent elintéztem. A temetést, a papírokat. Fátyolosan, gépiesen mentek a dolgok. Csak este, amikor végre egyedül maradtam a házban, vettem elő a kulcsot. Bementem a hálószobába, és kinyitottam a sötétbarna, kopottas szekrény egyik titkos fiókját.
Bent egy pici, bársonyborítású doboz volt. Amikor felnyitottam, egy borítékot találtam benne. A nevem volt ráírva: „Kovács Máriának – aki újra megtanított élni.”
A kezem remegett, amikor kihúztam a levelet. Az írás jól ismert volt, kissé remegő, de gondosan formált betűk.
„Drága Mária,
Ha ezt olvasod, már nem vagyok ott. De hiszem, hogy valahol máshol még figyellek. Először is: köszönöm. Azért, amit tettél, amit nem tettél, és amit tűrtél. Sokkal többet kaptam tőled, mint amit megérdemeltem.