Budapest
Related Articles
A nevem Elena, és három hónap múlva az oltárhoz sétálok, hogy feleségül menjek a legcsodálatosabb férfihoz, akit valaha ismertem. 27 éves vagyok, spanyol-amerikai, és büszke tulajdonosa a Capturing Light Photography nevű stúdiónak — amely nyolc hónapra előre teljesen be van táblázva.
Ez a stúdió az életem, a szívem, a munkám gyümölcse. De mindez semmit sem jelentett abban a pillanatban, amikor először találkoztam Albert és Candace-szal, a vőlegényem, Liam szüleivel.
– Nos, Elena! – szólalt meg Candace, mosolya olyan éles volt, mint az összetört üveg. – Fotózás?! Milyen… művészi!
Megfeszültem, de a hangom nyugodt maradt. – Imádom, amit csinálok.
– Hát persze, drágám! – nevetett Albert leereszkedően. – Liam mindig is vonzódott a kreatív típusokhoz. Ő maga olyan sikeres! Igazán üdítő… látni valakit, aki nem veszi túl komolyan az életet.
Liam megszorította a kezem, az állkapcsa megfeszült. De én csak mosolyogtam és bólintottam. Mit is tehet ilyenkor az ember, amikor egyetlen mondattal lesöprik a teljes karrierjét?
– Nos – mondtam halkan –, mindenkinek kell egy kis kreativitás az életébe, nem igaz?
Ez lett a mi kis táncunk. Ők szurkálódó megjegyzéseket tettek, műaggódásba és műmosolyokba csomagolva, én pedig olyan méltósággal hárítottam, amiről nem is tudtam, hogy bennem van.
Egy vasárnapi vacsorán Candace így szólalt meg, miközben a villája a bio quinoa salátája felett lebegett:
– Tudod, Elena, a mi családunkban igazán nagyra tartjuk az értelmi teljesítményt. Az igazi oktatást, érted, ugye?
A mellkasom égett, de csendben szeleteltem tovább a csirkét. – Az oktatás sokféle formát ölthet.
– Tényleg? – kérdezte Albert, miközben hátradőlt, professzori hangját elővéve. – Mármint, manapság bárki kézbe vehet egy kamerát. A sok filterrel és alkalmazással… alig maradt benne valódi tudás.
Liam villája hangosan koppant a tányéron. – Apa…?
– Semmi baj – szakítottam félbe halkan, kezemet a karjára téve. Belül ordítottam. Kívül nyugodt maradtam, mint egy jégtükör. – Nem mindenki érti a professzionális fotózás technikai oldalát.
Candace nevetése olyan volt, mint szélcsengő egy hurrikánban – édes a felszínen, de éles a mélyben. – Ó, drágám, biztos vagyok benne, hogy amit csinálsz, az… kedves. Csak tudod, mi inkább a komolyabb karriereket szoktuk meg. A fotózás, nos… inkább csak egy aranyos kis hobbi, nem?
A végső pont Candace 60. születésnapi buliján jött el. Három hét tervezés után a vendéglista tele volt a Whitmore Egyetem tanszékvezetőivel és kutatási igazgatóival – elegendő tudományos egó gyűlt össze ahhoz, hogy egy kisvárost működtessen.
Épp a fülbevalómat vettem fel, és igazítottam a sminkemen, amikor Candace bekopogott a vendégszobám ajtaján. Várakozás nélkül lépett be.
– Elena, drágám – kezdte, miközben becsukta maga mögött az ajtót –, szeretnék beszélni veled ma este előtt.
A tükörből az anyám szeme nézett vissza rám – ugyanaz a tekintet, amellyel végignézte, ahogy takarítói műszakokat vállal, hogy én tankönyveket vehessek.
– Persze – mondtam halkan.
– A mai vendégek… nos, nagyon elismert emberek. Kutatók, professzorok, akik egész életüket komoly munkának szentelték – simította végig a blézerét, amit egyébként nem is kellett igazítani. Tökéletes volt. – Nem szeretném, ha bármiféle félreértés lenne a családunk értékrendjét illetően.
A szavai selyembe csomagolt ütések voltak. – Ezt hogy érted?
– Csak arra gondoltam, jobb lenne, ha ma este nem beszélnél túl sokat a kis fotós vállalkozásodról. Egy rövid bemutatkozás bőven elég. Ezek az emberek nem igazán értik azt a világot, és nem szeretném, ha félreértenék, mit is tartunk mi fontosnak.
Teljes testemmel felé fordultam, kezeim enyhén remegtek. – Félreértenék, hogy mit tartanak fontosnak?
– Tudod, mire gondolok, drágám – mosolygott rám jeges udvariassággal. – Hírnevünk van, amit meg kell őriznünk.
Ordítani akartam. Bele az arcába, hogy mit gondolok a hírnevéről. De csak bólintottam.
– Tökéletesen értem.
A buli pont olyan volt, amilyennek elképzeltem – kristálypoharak, értelmiségi beszélgetések, és annyi leereszkedő pillantás, hogy az ember könnyen belefulladhatott volna. Liam mellett álltam, a keze szorosan az enyémen, miközben a szülei úgy mozogtak a teremben, mintha politikusok lennének.– És ez itt Elena – mutatott be Candace egy csoport gyöngyökkel és vasalt blézerekkel díszített nőnek. – Ő a fiunk… barátnője.
Nem menyasszonya. Csak… a fotós barátnő.
– Milyen kedves – mosolygott az egyik nő azzal a fajta kifejezéssel, amit általában kisgyerekeknek vagy kiskutyáknak szoktak tartogatni. – Esküvőket is fotózol?
– Többek között – válaszoltam udvariasan.
– Olyan édes hobbi – szólalt meg egy másik. – Mindig is azt gondoltam, hogy a fényképezés megnyugtató. Mint egy felnőtt színezőkönyv.
Liam szorítása erősödött a derekamon, de én csak bólintottam, és magamba mélyedtem. Hadd gondolják, amit akarnak. Ássák csak maguknak a gödröt az előítéleteikkel.
Ekkor láttam meg őket – egy csoport neves tudós érkezett a terembe, akiket azonnal felismertem. A szívem őrülten kezdett verni, amikor Dr. Reeves, akivel három évig dolgoztam együtt, végignézett a termen.
A szeme rám szegeződött, és először zavart, majd felismerést tükrözött.
– Várjunk csak! – szólalt meg, és kollégáival együtt elindult felém. – Miss Elena?
Mintha lelassult volna az idő. Candace mosolya megingott, miközben Dr. Reeves egyre izgatottabban közeledett.