Budapest
Related Articles
Hároméves voltam, amikor apám először közölte velem, hogy örökbe fogadtak. A kanapén ültünk, én pedig éppen befejeztem egy élénk színű építőkockákból álló torony megépítését. Ahogy visszagondolok, elképzelem, hogy mosolygott rám, de az a fajta mosoly volt, amely nem ért el a szeméig.
– Kicsim – szólt, miközben kezét a vállamra tette. – Valamit tudnod kell.
Felnéztem rá, szorosan ölelve a kedvenc plüssnyulamat. – Mi az, apa?
– Az igazi szüleid nem tudtak gondoskodni rólad – mondta halkan, de határozottan. – Anyukáddal úgy döntöttünk, hogy örökbe fogadunk, hogy jobb életet adhassunk neked.
– Igazi szüleim? – kérdeztem, értetlenül félrebillentve a fejem.
Bólintott. – Igen. De nagyon szerettek téged, még ha nem is tarthattak meg.
Akkor még nem értettem mindent, de a „szeretet” szó megnyugtatott. – Akkor most te vagy az apukám?
– Így van – felelte, majd magához ölelt. A mellkasába fúrtam az arcom, és úgy éreztem, mintha tartoznék valahová.
Hat hónappal később anyám autóbalesetben meghalt. Nem sok emlékem van róla – csak egy homályos kép a mosolyáról, ami olyan volt, mint a hideg téli napokon betörő napfény. Utána már csak ketten maradtunk apámmal.
Eleinte nem volt olyan rossz. Apám gondoskodott rólam. Mogyoróvajas szendvicseket készített ebédre, és szombat reggelente hagyta, hogy meséket nézzek. De ahogy nőttem, a dolgok lassan megváltoztak.
Hatéves voltam, és nem tudtam megkötni a cipőfűzőmet. Dühösen rángattam a fűzőket, végül sírva fakadtam.
Apám nagyot sóhajtott. – Talán ezt a makacsságot az igazi szüleidtől örökölted – motyogta az orra alatt.
– Makacs? – kérdeztem, könnyeimet törölgetve.
– Csak… oldd meg valahogy – mondta, majd sarkon fordult, és otthagyott.
Gyakran mondott ehhez hasonló dolgokat. Ha rossz jegyet kaptam az iskolában, vagy elrontottam valamit, mindig az „igazi szüleim” hibáztatta.
A hatodik születésnapomon kerti partit tartottunk. Izgatott voltam, mert az összes szomszéd gyerek eljött. Alig vártam, hogy megmutathassam az új biciklimet.
A felnőttek beszélgettek és nevettek, amikor apám a poharát felemelve közölte:
– Tudjátok, örökbe fogadtuk őt. Az igazi szülei nem tudták vállalni a felelősséget.
A nevetés elhalt. Megmerevedtem, a tányéromon lévő chipsz egyik darabját szorongatva.
– Ó, igazán? Milyen szomorú – jegyezte meg az egyik anyuka.
Apám bólintott, miközben belekortyolt az italába. – Igen, de szerencsés, hogy mi befogadtuk.
A szavak úgy zuhantak a mellkasomra, mint a nehéz kövek.
Másnap az iskolában a többiek suttogni kezdtek rólam.
– Miért nem akartak téged az igazi szüleid? – kérdezte gúnyosan egy fiú.
– Vissza fognak adni téged? – nevetett egy lány.
Sírtam, és hazarohantam, remélve, hogy apám majd megvigasztal. De amikor elmondtam neki, csak vállat vont.
– Gyerekek… majd túléled.
Minden születésnapomon elvitt az árvaházhoz. A parkolóban megállva az udvaron játszó gyerekekre mutatott.
– Látod, milyen szerencsés vagy? Nekik senkijük sincs.
Tizenéves koromra már rettegtem a születésnapomtól. Az a gondolat, hogy nem vagyok kívánatos, mindig ott motoszkált a fejemben. Az iskolában keményen dolgoztam, hátha bebizonyíthatom, hogy érdemes vagyok arra, hogy megtartsanak. De bármit tettem, mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó.
Tizenhat évesen végre megkérdeztem apámat az örökbefogadásomról.
– Megnézhetem a papírokat? – kérdeztem vacsora közben.
Összeráncolta a homlokát, majd szó nélkül felállt az asztaltól. Pár perccel később egy mappával tért vissza. Egyetlen oldal volt benne – egy tanúsítvány a nevemmel, egy dátummal és egy pecséttel.
– Látod? Bizonyíték – bökött rá a papírra.
Meredten bámultam rá. Valódinak tűnt, de valami… nem stimmelt.
Mégis, nem kérdeztem többé.
Évekkel később megismerkedtem Márkkal. Ő azonnal átlátott rajtam.
– Nem nagyon beszélsz a családodról – jegyezte meg egy este, miközben a kanapén ültünk.
Vállat vontam. – Nincs is mit mondani.
De nem hagyta annyiban. Idővel elmeséltem neki mindent – az örökbefogadást, a csúfolódásokat, az árvaházlátogatásokat, és azt, hogy mindig úgy éreztem, nem tartozom sehova.
– Gondoltál már arra, hogy utánajárj a múltadnak? – kérdezte halkan.
– Nem – vágtam rá gyorsan. – Miért tenném? Apám már mindent elmondott.
– Biztos vagy benne? – kérdezte kedves, de határozott hangon. – Mi van, ha van még valami, amit nem tudsz? Nem akarnád megtudni?
A szívem hevesen vert. – Nem tudom – suttogtam.
– Akkor derítsük ki együtt – mondta, és megszorította a kezem.
Az árvaház kisebb volt, mint amilyennek elképzeltem. A téglafalak kifakultak, és az előtte álló játszótér felszerelései kopottnak tűntek, de látszott rajtuk, hogy gondozzák őket. A tenyerem izzadt, miközben Márk leparkolt az autóval.