Budapest
Related Articles
Hatvan éves vagyok. És most először érzem azt, hogy mintha nem is léteznék többé.
Tegnap kaptam egy levelet. Egy egyszerű meghívó volt, fehér papíron, kézzel írott szöveggel, amit elsőre nem ismertem fel. A levelet az unokám, Maja küldte. Tizenkét éves, és a szüleivel kétszáz kilométerre tőlem lakik. Meghívott egy táncbemutatóra. A kisasszony táncol! Erről eddig egy mukkot sem tudtam.
Ott álltam a levéllel a kezemben, reszketve, mint egy viharverte nyárfa. Hogyan találta meg az új címemet? És miért pont most? A remegő ujjaimmal kinyitottam egy régi fiókot, és előhalásztam a “vész esetére” elrejtett kis pénzes dobozomat – tele volt apró bankjegyekkel, mint egy kincsesládában. Lehet, hogy ez most nem vészhelyzet volt, hanem az első nap a fény felé?
Az autóbusz, ami Brassó felé zötyögött, szinte üres volt. Az ablak mellé ültem, és néztem, ahogy a táj lassan átváltozik: kopár mezők, ritkuló erdők, majd egyre több ház, egyre több élet. Úgy éreztem magam, mint egy elsőbálozó kislány, aki titokban szökik el a bálba – egyszerre izgatottan és rettegve.
A bemutatót a helyi iskola kicsi tornatermében tartották. Az utolsó sorba telepedtem le, egy aprócska csokor fehér fréziát szorongatva. Senkinek sem szóltam, hogy jövök. Talán hiba volt. Talán a meghívót is csak sajnálatból küldte a kislány…
Amikor Maja megjelent a színpadon, abban a csodás, világoskék ruhácskában, a haját tökéletes kis kontyba fésülve, a szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Annyira hasonlított a lányomra, Dórára, amikor annak idején ugyanennyi idős volt! Ugyanaz a könnyed mozdulat, ugyanaz a komoly összpontosítás az arcocskáján.
A műsor végén ott ültem kővé dermedve, mint egy elhagyott szobor. A nézők lassan elszállingóztak: szülők ölelték át a gyerekeiket, tanárok pakolták össze a kellékeket. Aztán észrevettem Maját. A tömeg fölött fürkészte a fejeket. És akkor a tekintete rám esett.
Egy pillanatra azt hittem, hogy elfordítja a fejét, mintha meg sem ismerne. De nem. Elmosolyodott, és egyenesen felém indult, mint egy kis tornádó.
– Te tényleg eljöttél! – kiáltotta, és két kézzel megragadta az enyémet. A kezei melegek és puhák voltak, az enyémek hidegek és durvák, mint a megfagyott avar.
– Nem is hittem volna, hogy tényleg eljössz.
– Hogy találtad meg a címemet? – kérdeztem, még mindig félálomban, hogy valóban itt vagyok vele.
– Anyu régi címjegyzékében találtam meg. Ő nem tud róla, hogy írtam neked, – mondta, és egy cinkos mosollyal vállat vont.
Kellett pár másodperc, hogy visszanyeljem a könnyeimet.
– Nagyon szép volt a tánc. Ügyesen mozogsz, kicsim.
Egy pillanat csend következett. Aztán Maja, mint aki titkos összeesküvésre készül, hirtelen megkérdezte:
– Bogi mama, nem jössz el hozzánk egy kicsit? Csak egy kis időre? A szüleimnek azt mondtam, hogy egy barátnőmet hívom át a fellépés után.
Mire kettőt pislogtam volna, már mentem is utána a számomra ismeretlen utcákon, mint valami öregedő kísértet.
Maja gyorsan sietett előre, én meg igyekeztem tartani a lépést. Az apró lábai könnyedén vitték előre, én pedig csoszogtam mögötte, mint egy vén teknős, aki még nem adta fel az úszást.
Az ő lakásuk világos volt, barátságos – az ablakokban virágzó muskátlik, a falakon családi fényképek… De egyiken sem voltam rajta.
Az ajtóban a lányom, Dóra állt. A konyhából jött ki épp, egy fakanalat szorongatva. Megdermedt, amikor meglátott.
– Anya? Mit keresel itt? – kérdezte döbbenten.
Mielőtt még összegyűjthettem volna a bátorságomat a válaszhoz, Maja közbeszólt:
– Én hívtam meg! Ő a nagymamám! És eljött a fellépésemre!
Csönd lett. Sűrű, súlyos csönd, amit szinte meg lehetett volna szeletelni, mint egy kissé túlsült karácsonyi bejglit.