Budapest
Related Articles
Idős koromra a gyerekeim eszükbe jutott, hogy van anyjuk, de én soha nem felejtem el, hogyan bántak velem.
Évek teltek el, és úgy éreztem magam, mintha a világ végén lennék elveszve. A gyerekeim idegenként kezeltek, mintha teljesen más nyelvet beszélnénk.
Amikor elváltam a férjemtől, az volt az utolsó csapás a kapcsolatunkra. A gyerekek az ő oldalára álltak – végül is egy fontos ember volt, egy nagy cég tisztelt igazgatója.
És őszintén szólva, vele jobban jártak. Én? Egyedül maradtam. Elhagyott feleség, elhagyott anya.
A gyerekeim gyorsan elfelejtettek, én pedig csak közös ismerősökön keresztül hallottam róluk – arról, hogyan szórakoznak az apjukkal és annak fiatal feleségével. Együtt utaztak meleg országokba, drága éttermekben ettek, a jövőt tervezték.
Én pedig maradtam az üres lakásomban. Minden egyes ilyen hír úgy fájt, mintha éles üvegszilánkokat szórtak volna a szívembe.
Egy ponton rájöttem: magamért kell élnem. Külföldre mentem dolgozni. Életemben először éreztem szabadságot.
Idős koromra a gyerekeim eszükbe jutott, hogy van anyjuk, de én soha nem felejtem el, hogyan bántak velem.
Pályafutásom végére elegendő pénzt kerestem ahhoz, hogy megváltoztassam az életem. Hazatérve felújítottam a lakásom, új bútorokat és háztartási gépeket vettem, és félretettem egy kis pénzt az öregkoromra.
Közben a gyerekeim családot alapítottak. Hallottam, hogy jól mennek a dolgaik: nagy esküvők, gyerekek, ünnepek. Aztán váratlan hír érkezett – a volt férjem szívrohamban meghalt. Minden vagyonát a fiatal feleségére hagyta.
A fiam és a lányom semmit sem örökölt. Keserűségük gyorsan meleg emlékekké változott rólam.