Budapest
Related Articles
“Nem várta meg a férjét, inkább átugrott az anyjához – amit ott látott, örökre tönkretette az életét…” – 1. rész
– Szia, drágám! Vége a munkának, indulok haza. Főzök valami finomat vacsorára, mit szeretnél? Megsüssem a nyúlcombot zöldségekkel, ahogy szereted? Mikorra jössz? Már megint túlórázol? Megint jelentés? Micsoda pech…
– Na jó, beugrok a boltba, veszek egy kis tortát a teához. Rámtört valami édességvágy. Este találkozunk.
Kovács Júlia mélyen felsóhajtott, miközben leejtette a telefont az ölébe. Bosszúsan nézett a kijelzőre, ahol a háttérképen férje, Kovács Gábor mosolygott vissza rá – az a férfi, akit mindennél jobban szeretett.
Három éve voltak házasok. Júlia becsülte és szerette a férjét, élvezte minden vele töltött percet, de Gábornak idegtépő munkája volt, ami szinte teljesen kiszívta belőle az életkedvet.
Az utóbbi hónapokban Gábor egyre többet maradt bent az irodában, mindig arra hivatkozva, hogy az új főnöke nem hagy neki nyugtot, hogy csúszik a projekt, meg kell írni a jelentést, prezentációt, statisztikát… mindig volt valami.
Júlia nem örült ennek. A férje szinte csak aludni járt haza, és egyre ritkábban beszélgettek igazán. Ő azonban kitartóan hitt benne, hogy ha a munkahelyi stressz csillapodik, minden visszatér a régi kerékvágásba. És épp ezért, azon a napon úgy döntött, meglepi a férjét – elkészíti a kedvenc vacsoráját.
Biztos volt benne, hogy Gábor, fáradtan és éhesen, el lesz ragadtatva a gőzölgő ételtől, és a forró ölelésektől, amelyeket felesége szánt neki. De aztán megszólalt a telefon figyelmeztető pittyegése – alig 10% töltés maradt.
– A francba – morogta. – Tegnap anyunál hagytam a töltőt…
Nem volt másik töltőjük otthon. Júlia viszont várt egy fontos hívást egy üzleti partnerétől. Tudta, nincs mese – be kell ugrania az édesanyjához, Nagy Margithoz, hogy elhozza a töltőt.
Szerencsére anyja lakása csak tíz perc autóval. Gyorsan fel is hívta – de senki nem vette fel. Júlia vállat vont. Tudta, hogy van kulcsa, tegnap is ott járt.
Mikor odaért, többször csengetett – semmi válasz.
– Elment valahová – gondolta. – Akkor bemegyek, elhozom, és kész.
Kulccsal kinyitotta az ajtót, belépett… és ledermedt.
A bejáratban ott álltak Gábor csizmái. A fogason a sötétkék kabátja lógott.
Júlia szíve kihagyott egy ütemet.
– Mi van?! – suttogta.
Óvatosan továbbment a konyhába – üres.
Aztán… valami hang. A hálószoba felől. Sóhajtás? Nyögés?
Közelebb lopódzott, reszketett az idegességtől. Lassan kinyitotta az ajtót.
És amit ott látott, örökre beégett a retinájába.
Anyja, Margit – és a férje, Gábor – meztelenül feküdtek egymás mellett az ágyban.
– NE! NE! EZ NEM LEHET IGAZ!!! – sikított fel.
A kiáltásra Margit és Gábor is felriadt. Az anya gyorsan magára kapta a köntösét, arca fehér volt, mint a fal. Gábor is sokkolt arccal próbált valamit mondani, de nem jött ki hang a torkán.
– Júlia… én… ez nem úgy volt! – hebegte Gábor.
– Hogy tehetted?! HOGY TEGYED EZT?! VELE?! AZ ANYÁMMAL?! – zokogta Júlia, hátrálva az ajtóból.
Margit a haját markolta, mint aki maga sem hiszi el, mi történik.
– Kislányom, hidd el… ez csak egyszeri… nem akartuk… – próbálkozott, de Júlia rátámadt:
– EGYSZERI?! A SAJÁT LÁNYOD FÉRJÉVEL?!
Júlia zokogva rohant ki a lakásból. A kulcsok a földre estek, cipőjét se találta, mezítláb szaladt le a lépcsőn. A szíve vadul vert, mintha szét akarna robbanni. Mintha a világa egyetlen percen belül semmivé omlott volna.
Az utcára kiérve levegő után kapkodott.
– Ez nem történhetett meg… ez nem történhetett meg… – ismételgette.
Feltárcsázta a legjobb barátnőjét, Kiss Anitát.