Budapest
Related Articles
Lassan, fáradt mozdulattal tettem le a korsó sört a pult szélére. A hazaút hosszú volt, a busz ablakán át néztem végig az ismerős falusi tájat – mégis, valahogy minden idegennek tűnt.A vendéglőben csak néhányan ültek, Lajos bácsi, a kocsmáros, épp poharakat törölgetett. Mikor meglátott, az arca megváltozott. Olyan volt a tekintete, mint aki valami fontosat, de fájdalmasat készül kimondani.
– Ülj le, fiam – mondta, miközben letette a kezében tartott poharat. – Mondanom kell valamit. Fontos.
Leültem vele szemben, és ő már töltötte is a két kupica pálinkát. Egyet elém tolt, a másikat maga elé.
– Az a… te Anikód – kezdte lassan, majd lehajtotta a pálinkát. – Már nem a tiéd. Fél éve együtt van Leventével.
Egy pillanatig csak ültem ott, kővé dermedve.
– Milyen Leventével? – kérdeztem rekedten. – Melyik Leventével?
– Hát… a másod-unokatestvéreddel. Tudod, aki a szüretkor is mindig nálatok segített. Az a Levente.
A világ elmozdult alattam. A gondolataim szétcsúsztak, a levegő sűrű lett, mintha valaki hirtelen elzárta volna az oxigént.
– Ez valami vicc? – kérdeztem halkan, és belém hasított a kétség.
– Nem viccelek, Bence – mondta csendesen. – Az egész falu tudja. Hónapok óta együtt jönnek ide. Most már Leventénél lakik. A házatokba csak akkor megy vissza, ha tudja, hogy hívni fogsz.
A kupicát egy húzásra kiittam. Az alkohol végigégette a torkomat, de a mellkasomban a jeges szorítás csak még fájdalmasabb lett.
– Miért nem mondta el? – kérdeztem. – Miért nem volt benne annyi, hogy őszinte legyen? Miért hagyta, hogy továbbra is pénzt küldjek? Hogy tervezgessek, álmodjak arról, hogy végre hazajövök hozzá?
Lajos bácsi halkan felsóhajtott.
– A pénz miatt, fiam… – suttogta. – Minden hónapban jött tőled az utalás. Minek mondta volna meg?
Az ember, aki falun nőtt fel, pontosan tudja: a hírek – jók vagy rosszak – sosem egyedül érkeznek. Mindig valaki hozza őket, és mindig akkor mondják ki, amikor már úgyis mindenki tudja. Csak te nem.
Kiittam még egy kupicát. Aztán még egyet. Minden korttyal egyre világosabb lett, mennyire vak voltam. A jelek ott voltak – egyre rövidebb videóhívások, egyre ritkábban válaszolt az üzenetekre, és mindig kiment a szobából, ha beszélgettünk. De én csak örültem, hogy hallom a hangját. Hogy elmondja: „várunk haza, Bence”.
– Mit fogsz most tenni? – kérdezte Lajos bácsi, miközben elvette előlem az üres poharakat.
– Hazamegyek. Látni akarom a saját szememmel.
A ház, ahol Anikóval éltünk, még mindig rendezett volt. Az udvar, a kis virágágyások, a diófa árnyéka – minden a helyén. Az apósom, László bácsi, épp a kerítést drótozta, megállt a munkával, amikor meglátott a kapuban.
A tekintete mindent elmondott. Nem kellett egyetlen szót sem kimondani. Csak biccentett, aztán lehajtotta a fejét, mint aki szégyelli magát.
A kezem remegett, ahogy lenyomtam a kilincset. A házba lépve az első, amit megláttam, az előszobai komódon sorakozó képek voltak. De már nem a mi közös képeink voltak azok. Anikó és Levente. Nevetve. Ölelkezve. Együtt a diófa alatt, amit még én ültettem.
Leültem a konyha sarkában álló székre. A ház csendes volt, és mégis ordított. Ordította azt, hogy nem vagyok már része ennek. Hogy ez már nem az én otthonom.
Este anyámhoz mentem. Semmit nem kérdezett. Csak kinyitotta a kaput, megsimogatta az arcomat, és azt mondta:
– Menj, készítettem neked tiszta ágyneműt. A régi szobád a tiéd.
Csak bólintottam, és csendben mentem fel az emeletre. A gyerekkori szobámban minden ugyanúgy volt, mint régen. A falon még ott lógott a régi, megfakult poszter, amit tiniként ragasztottam fel. Most viszont csak bámultam a plafont, és próbáltam felfogni: amit két évig építettem, az már nem létezik.
Ebben a modern világban, ahol mindent látni és hallani lehet videóhívásokon, üzeneteken, posztokon keresztül – senki sem tanít meg arra, hogyan kell értelmezni egy egész falu hallgatását. Egy falunyi némaságot, ami többet mond minden szónál.
Másnap reggel korán keltem. Az ablakból néztem a falut, amit valaha az otthonomnak hittem. Most idegennek tűnt – túl csöndesnek, túl kíváncsinak. Az utca végén a bolt előtt már gyülekeztek néhányan. Tudtam, hogy tudják. Mindenki tudta. Csak én voltam az utolsó.
Délelőtt, ahogy a kertben ültem, megpillantottam valakit a kapunál. Ő volt az. Anikó.
Ott állt lehajtott fejjel, a kezeit összekulcsolva a teste előtt, mintha imádkozna valami irgalomért. A tekintete a földre szegeződött, mintha nem mert volna rám nézni.
– Hallottam, hogy hazajöttél – mondta halkan, alig hallhatóan.