Két héten át nem mozdult az út széléről… Aztán megtudták, miért – és azóta is könnyekkel mesélik! 🐾😢
– Nézd csak, megint ott van az a kutya – biccentett jobbra János, miközben a volán mögött ülve lassított a kisvárosi főúton. – Már megint ott kóvályog. Legalább két hete minden reggel itt látom.
– Igen… valami nem stimmel vele – morfondírozott a mellette ülő Gábor. – Mintha valamit őrizne. Az egész lénye olyan… mintha várna valakire.
– Ugyan már, ne túldramatizáld. Ez csak egy kóbor kutya – legyintett János, de nem tudta levenni a szemét a sovány, sáros, világosbarna kutyáról, aki újra az úttestre rohant, amikor egy kamion közeledett.
A fékek hirtelen csikorgása hasított a reggel csendjébe, a kamionos pedig dühösen nyomta a dudát, de a kutya csak visszasétált a megszokott helyére, az árokpartra, az úttest mellé.
Az egyik kamionból kiszálló férfi – egy szakállas, zömök alak – odakiabált:
– Vigye már el valaki ezt a kutyát, könyörgöm! Egy nap valaki tényleg elgázolja!
Ám a kutya csak ült, nézett maga elé, és úgy tűnt, nem törődött sem az emberekkel, sem az autókkal.
Iván – egy helyi villanyszerelő, aki épp aznap reggel is munkába sietett – már régóta figyelte a kutyát. Az elmúlt tíz napban szinte minden reggel látta őt ugyanott. Hol mozdulatlanul feküdt, hol őrült módjára rohant ki az úttestre, mintha meg akarna állítani valakit. Mintha azt üvöltené: „Állj! Itt történt valami!”
És most, ezen a szerdai reggelen, valami megváltozott Ivánban.
Talán az volt az utolsó csepp, amikor meglátta a kutya szemét – fáradt, mélybarna szempár volt, tele fájdalommal, és valamiféle reménnyel is. Az állat csontsovány volt, a szőre csapzott, de volt benne valami méltóságteljes.
Iván félreállt, leállította az autót, és kiszállt.
A kamionsofőrök furcsán néztek rá.
– Hé, maga mit csinál? – kiáltott az egyik, kopott baseballsapkával. – Azt a kutyát nem lehet megközelíteni! Mindenkit elkerget, aki próbálkozik.
– Hát akkor próbáljuk ki – mondta Iván, és lassan a kutya felé lépett. – Na gyere, pajtás… nem bántalak.
A kutya felnézett. Nem ugatott, nem morgott, nem mozdult. Csak nézett. És várt.
Iván leguggolt, nem ment túl közel.
– Téged itt hagytak, igaz? – suttogta. – Vagy inkább… te maradtál.
Az egyik kamionsofőr, egy magas, idősebb férfi odajött hozzájuk.
– Kovács Sándor vagyok – mondta. – Itt lakom nem messze, két falura. Ismerem a történetet.
– Hallgatom – bólintott Iván, miközben továbbra is figyelte a kutyát.
– A kutya neve Lupi. A gazdája, Horváth Misi, itt dolgozott az egyik fatelepen. Jó srác volt. Együtt nőttek fel, a kutya meg ő. Aztán… pár hete hazafelé tartott a munkából. Vihar volt. A kanyarban megcsúszott az autója… frontálisan bele egy másikba. Misi azonnal meghalt.
– És Lupi? – kérdezte Iván rekedt hangon.
– Ő is az autóban volt. Valahogy túlélte. A rendőrök vitték el, aztán Misi anyjához, Margit nénihez került. De a kutya megszökött. És azóta itt van. Pont ott, ahol a baleset történt.
Iván a fejét rázta. – Még most is várja őt…
– Igen. Naponta többször kirohan az útra. Mint aki azt hiszi, hátha mégis… hátha a gazdája jön egy másik autóval.
– És senki nem tudja elvinni?
– Nem. Én is próbáltam. Adtam neki enni, inni. De nem fogad el semmit, ha nézel. Csak éjjel eszik. És ha el akarod vinni, kiszabadul, és visszajön.
Iván lassan felállt. A kutya még mindig csak nézte. Csend volt, csak a madarak csipogtak a távolban.
– Hol lakik Misi anyja?
Sándor elhallgatott.
– Figyelj, ne is próbálkozz. Azóta senkivel nem beszél. Bezárkózott. Magára maradt a fia halála után.
– De ha ő lenne az, aki segíthet neki?
– Ott lakik, a Béke utca végén, a zöld kerítéses házban. De ne lepődj meg, ha elzavar.
Iván bólintott, és visszaült a kocsiba.
Iván a poros Béke utca végén megállította az autót. A ház pontosan olyan volt, amilyennek Sándor mondta: zöld kerítés, repedezett vakolat, az udvar elhanyagolt, mintha az idő megállt volna benne. A kapucsengőt kétszer is megnyomta. Semmi.
Már éppen visszafordult volna, amikor egy halk női hang szűrődött ki a zárt kapun túlról:
– Ki az?
– Jó napot kívánok. Iván vagyok. A kutyáról szeretnék beszélni.
– Menjen el – jött a gyors, fáradt válasz.
– Lupi miatt jöttem. Ott van még mindig az úton. És várja a fiát…
Iván már épp feladta volna, amikor a kapu nyikordulva megmozdult, és az ajtóban egy idős asszony jelent meg. Törékeny volt, ősz haját kontyba fogta, szemében mély szomorúság ült.
– Nem tudom nézni. Nem tudom… – suttogta rekedten. – Túl sok benne Misi.
– Értem. De ő még mindig magára van ott. Eszik, ha senki nincs a közelben. És ha valaki el akarja vinni, visszaszökik. Nem mozdul azóta, hogy Misi meghalt.
Margit néni reszkető kézzel támaszkodott meg az ajtófélfában. A könnyei hangtalanul csordogáltak végig az arcán.
– Az én hibám… én nem tudtam… nem akartam látni. Mintha ha nem látnám, nem fájna annyira. De Lupi nem adja fel. Ő… ő erősebb nálam.
Iván halkan megszólalt:
– Azt hiszem, Lupi csak egyvalakit akar hallani. És az maga.
A nő lehunyta a szemét. Hosszú másodpercekig csend volt. Aztán bólintott.
– Vigyen oda.
Ahogy az autó megérkezett az útszakaszhoz, Lupi már ott ült. Mozdulatlanul. Mint mindig.
Iván leállította a motort. Margit néni kiszállt. Óvatos léptekkel közeledett.
– Lupi… – suttogta halkan.
A kutya füle megrezdült. Fejét felkapta. Tekintete hirtelen más lett – felismerés, döbbenet, várakozás tükröződött benne.
– Lupi, édes fiam… – mondta újra.
Iván lélegzetvisszafojtva figyelte.
És akkor megtörtént.