Budapest
Related Articles
Amikor a férjem meghalt, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz egyedül maradni. Sok éven át együtt dolgoztunk, közösen rendeztük be a kis otthonunkat, és terveztük, hogyan fogjuk tölteni az időskorunkat.
De nem így lett. Péter szervezete nem bírta tovább, és az orvosok minden erőfeszítése ellenére a szíve feladta.
A halála után ürességet éreztem az életemben. Nem sokkal később a fiam felajánlotta, hogy hozzám költözik. Azt mondta, hogy egyedül nehéz lesz nekem, és ha közel lesznek, mindig segíteni tudnak, ha valami történne. Beleegyeztem.
A fiamnak és a feleségének nem volt saját lakása, albérletben laktak. A házasságuk után három gyerekük született, és minden pénzüket a család fenntartására fordították.
“Kidobtam a fiam családját a lakásomból, és nem bánom meg: íme, miért.”
Reméltem, hogy a gyerekek és az unokák jelenléte betölti majd az ürességet. De az együttélés elviselhetetlenné vált. A gyerekek folyton kiabáltak, figyelmet követeltek, én pedig nem tudtam rendesen pihenni.
A zaj, a kiabálás és a rohangálás reggeltől estig igazi rémálommá vált. A menyem, bár kedves nő, nem boldogul a gyerekekkel és a háztartással. Mindenütt rendetlenség, szétszórt játékok, a holmik nincsenek a helyükön, pedig én mindig szerettem a rendet.
Egy nap betelt a pohár, és megmondtam a fiamnak, hogy ideje külön költözniük. Ő már felnőtt, és úgy gondolom, itt az ideje, hogy felelősséget vállaljon a saját családjáért.
“Kidobtam a fiam családját a lakásomból, és nem bánom meg: íme, miért.”
A fiam felháborodott, azt mondta, hogy a lakásban bőven van hely mindenkinek, és nem akarnak elköltözni. De határozottan közöltem, hogy nekem pihenésre van szükségem, és elegem van a zajból és a rendetlenségből.
A fiam feldühödött. Még a lakás megosztását is követelte, de egy jó ügyvéd segítségével sikerült megvédenem a lakásomhoz való jogomat. Ezután összepakolt, és visszaköltözött az albérletbe.
Most én vagyok a hibás. De valóban így van?
