Budapest
Related Articles
Kiengedtek minket a kórházból – de nem azért, amire gondolsz
Amikor végre közölték velünk, hogy hazamehetünk, elvileg meg kellett volna könnyebbülnöm.Ehelyett csak üres, zsibbadt érzést éreztem. A kislányom, Zsófi, maszkja mögött mosolygott, szorosan magához ölelte a kis plüssnyusziját, és lelkesen integetett minden ápolónak, aki elment mellettünk – én viszont nem tudtam lerázni a gyomromban fészkelő görcsöt.
Nem volt hová mennünk.
A lakbér már hónapokkal ezelőtt elmaradt, mióta éjjel-nappal a kórházban ültem mellette, várva a vizsgálatok és kezelések eredményét. A férje – Zsófi apja – már rég nem volt az életünk része. A munkahelyemen azt mondták, hogy „megértik”… aztán két hete már nem is hívtak. Tudtam, mit jelent ez.
Próbáltam nem mutatni. Tovább mosolyogtam Zsófi kedvéért, hátrasimítottam a haját, vettem neki egy lufit az ajándékboltból – még ha igazából meg sem engedhettük volna magunknak.
Aztán a kórház előcsarnokában megjelent két rendőr.
Egy pillanatra bepánikoltam. Azt hittem, talán a számlák vagy az el nem intézett papírok miatt jöttek.De az egyik nővér csak bólintott felém, és halkan odasúgta:– Minden rendben van. Azért vannak itt, hogy segítsenek.
A rendőrök felajánlották, hogy viszik a csomagjainkat, és elkísérnek minket egy „ideiglenes szállásra”. Fogalmam sem volt, mit jelent ez, és túl fáradt voltam, hogy kérdezősködjek.
Úgy jöttünk ki a kórházból, mint bármely más család – a bőrönd kerekei nyikorogtak a padlón, az ápolók integettek búcsúzóul.
De amint kiléptünk, az egyik rendőr odahajolt hozzám, és átnyújtott egy egyszerű, fehér borítékot.– Ne nyissa ki, csak ha már a fürdőkádban ül – mondta.
Most már a kádban ülök. A boríték az ölemben.És épp most vettem észre, hogy a sarkában egy név van – az ő neve.
– Anya – húzott meg a kabátomnál Zsófi. – Kaphatunk fagyit?
A hangja olyan reményteljes volt, olyan ártatlan, hogy majdnem összetörtem tőle. Hogyan magyarázzam el egy hatéves gyereknek, hogy nincs már pénzünk? Hogy az egész világ mintha darabokra hullana körülöttünk?
– Talán később, drágám – mosolyogtam rá erőltetetten. – Most koncentráljunk arra, hova megyünk, jó?
Bólogatott, egyelőre elégedetten, és visszafordult az ablak felé. A város képei homályosan suhantak el mellettünk, miközben a kisbusz zúgott alattunk. Időnként rámutatott valamire – egy kutyára az utcán, egy színes falfestményre – és a lelkesedése enyhítette a mellkasomban feszülő szorongást.
De a boríték… csak nehezedett bennem. Miért volt olyan fontos a rendőrnek, hogy ne nyissam ki, amíg nem vagyunk bent a fürdőben? És kié volt az a név a sarokban? Ismerősnek tűnt, de az agyam túl fáradt volt, hogy rájöjjön.
Végül, miután örökkévalóságnak tűnő utazás után, megálltunk egy csendes lakóövezetben. A házak szerények, de jól karbantartottak voltak, szépen nyírt gyep, virágágyások, minden színesen virított. Egy kis kék ház előtt álltunk meg, fehér spalettás ablakokkal. A verandán egy nő állt, karba tett kézzel figyelt minket, ahogy közeledtünk.
– Ez az önök ideiglenes szállása – mondta az egyik rendőr. – Márta néni vigyáz majd magukra, amíg nem születnek végleges megoldások.
Ideiglenes szállás? Ez mit jelent? Valami menhelyet? Nevelőotthont? Nem értettem, és mielőtt még bármit is kérdezhettem volna, a rendőrök már ki is szálltak a kocsiból.
– Várjanak! – szóltam utánuk. – És a…
– Nyissa ki a borítékot – szakított félbe kedvesen a fiatalabb rendőr. Sejtelmes pillantást vetett rám, majd becsukta az ajtót.
Zsófi izgatottan ugrándozott mellettem, míg Márta néni odalépett hozzánk. Ötvenes évei végén járhatott, ezüstös haját kontyba tűzte, szemei megenyhültek, amikor meglátta Zsófit, és meleg mosolyt küldött felénk.
– Isten hozta magukat – mondta, miközben segített összeszedni a csomagokat. – Jöjjenek, megmutatom a helyet.
Ahogy beléptünk a barátságos, meleg nappaliba, lehuppantam a kanapé szélére, Zsófi pedig mellém bújt. Márta néni eltűnt a konyhában, és így néhány percre egyedül maradtunk. A kezem reszketett, miközben újra elővettem a borítékot. A sarkában szereplő név most tisztábban látszott, mintha hirtelen az egész világ fényesebbé vált volna: Monori Dénes.
Elszorult a torkom. Dénes… Nem lehetett… Vagy mégis?
Tépve bontottam fel a borítékot. Egy levél és egy kulcs volt benne. A kulcshoz kis kártya volt rögzítve, rajta kézzel írt szöveg:
„Ez nem könyöradomány. Ez család. Menj el a Juhar utca 427-be. Ott minden világos lesz.”
A cím megegyezett azzal a házzal, amelynek a nappalijában ültem. Teljes zavarodottság kavarogott a fejemben. Ki küldhette ezt? És miért?
Reszketve bontottam ki a levelet, és futólag olvastam át a sorokat. A szemeim könnybe lábadtak, amikor rájöttem, ki írta – és miért.
Dénes Monori a bátyám volt. A bátyám, akivel évek óta nem beszéltem – mióta elköltözött az egyetem után, azóta alig hallottam róla. Az élet teljesen más irányba sodort minket. Azt sem tudtam, még mindig a közelben él-e.
De a levél szerint Dénes figyelt rám. Ismerősökön, közösségi médián, akárhogy tudott, összerakta a képet a nehézségeinkről. Amikor megtudta, hogy Zsófi beteg, és én anyagilag összeomlottam, cselekedett.
„Lehet, hogy nem voltam melletted mostanában – írta –, de most itt vagyok. Ez a ház az enyém – ki van fizetve, teljesen berendezve, és a tiétek, ameddig csak szükségetek van rá. Mindenféle feltétel nélkül. Csak azt ígérd meg, hogy hagyod, újra része legyek az életednek.”
A levelet a mellkasomhoz szorítottam, és zokogni kezdtem. Azt hittem, elfelejtett. Azt hittem, nem jelentünk neki semmit. De most, amikor legnagyobb szükségem volt rá, mentőövet dobott.
Márta néni visszatért egy tálca keksszel és limonádéval. Letette az asztalra, majd rám nézett.
– Olyan vagy, mintha kísértetet láttál volna – mondta szelíd mosollyal.
– Ez… – kezdtem, és odanyújtottam neki a levelet. Már nem tudtam beszélni, a könnyeim minden szót elnyomtak.