Amikor reggel felkeltem, már tudtam, hogy ma lesz az a nap, amikor kimondom, amit hetek óta érzek. A konyhába mentem, és egy csésze kávéval próbáltam megnyugtatni magam. Hiába. A gyerekek nevetése és kiabálása újra betöltötte a lakást, ahogy minden áldott nap. Az én otthonom, amely valaha a béke szigete volt, most egy kaotikus játszótérré vált.
Péter, a fiam, belépett a konyhába, és látta az arcomon, hogy valami nincs rendben.
– Anya, minden rendben? – kérdezte, miközben leült az asztalhoz.
– Nem, fiam, nincs rendben – válaszoltam csendesen, de határozottan. A szavak, amelyeket kimondtam, nehezek voltak, de igazak.
Péter arca megfagyott. Tudtam, hogy nem fogja könnyen megérteni.
– Mit értesz ezen? – kérdezte, a hangjában már ott volt a feszültség.
Sóhajtottam, majd letettem a csészét.
– Péter, én szeretlek titeket. Szeretem a gyerekeidet, a feleségedet, és hálás vagyok, hogy itt vagytok. De ez így nem megy tovább. Nekem ez a ház az egyetlen menedékem. Itt akartam békében tölteni az éveimet, de már nem érzem otthonosnak.
Láttam, ahogy a szavai után ökölbe szorul a keze.
– Nem mondhatod komolyan. Nem gondolhatod, hogy ennyi év után egyszerűen elküldesz minket – vágta rá.
Ekkor Anna, a menyem, lépett be a konyhába, kezében egy játékautóval, amit Áron dobott el az előbb. Zavartnak tűnt.