Budapest
Related Articles
Tommal olyan életet éltünk, amit sokan mesébe illőnek neveztek volna.
Abban a bájos, régi házban laktunk, amit a nagymamámtól örököltem: recsegő fapadlóval, borostyánnal benőtt verandával és egy tavaszonként levendulával virágzó kerttel a hátsó udvarban.
Tom minden volt, amit valaha férjként kívánhattam.
Három éve voltunk házasok, és az utóbbi időben egyre komolyabban beszélgettünk a gyerekvállalásról. Tom még babaneveket is keresgélt a laptopján, amikor azt hitte, nem figyelek.
Néha elcsíptem, ahogy olyan oldalakat nézeget, mint a „Top 100 babanév 2025-re”, és a szívem megtelt izgalommal. Az életünk szilárdnak, biztonságosnak, építkezőnek tűnt – mintha együtt valami gyönyörűt alkotnánk.
Éppen ezért rázott meg a múlt hétvégi esemény annyira.
Elutaztam a nővéremhez, Emmához Chicagóba, egy hosszú hétvégére.
Tom vasárnap estére várt haza, de szombat délután rám tört a honvágy. Hiányzott az ágyam, a régi ház éjszakai zajai, és őszintén szólva egyszerűen csak ő is hiányzott.
– Elindulok hamarabb – mondtam Emmának ebéd közben. – Tudom, butaság, de meg akarom lepni Tomot.
Emma nevetve legyintett. – Ti ketten tényleg elviselhetetlenül édesek vagytok. Menj csak haza a férjedhez.
Az út kb. négy órát vett igénybe, és este kilenc körül álltam be a felhajtónkra. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben.
A ház túl csendes volt.
Nem derengett a nappali fénye, ahol Tom általában hétvégi sportműsorait nézte. Nem villódzott a tévé. Csak egy nyomasztó csend, ami összerántotta a gyomromat.
Elővettem a kulcsomat, beléptem az ajtón, és bekiáltottam:
– Tom? Drágám, korábban jöttem haza!
Nem érkezett válasz.
Akkor vettem észre a szagot.
Éles, szúrós, steril illat – a hipó jellegzetes bűze, olyan erősen, hogy könnybe lábadt a szemem. Mi ritkán használtunk hipóval takarítani, és ha igen, az is csak egy kevés volt a fürdőszobához.
A szag nyomán a folyosó végén álló pinceajtóhoz jutottam. Az ajtó félig nyitva volt, és sárgás fény szűrődött fel a lépcsőn.
Lent zajokat hallottam.
Súrolás hangját. Kétségbeesett, erőteljes súrolást.
Szívem vadul kalapált, miközben szélesebbre tártam az ajtót, és lekiáltottam:
– Tom? Jól vagy odalent?
A súrolás hirtelen abbamaradt.
Óvatosan elindultam a fa lépcsőkön, minden lépésnél recsegett alattam. Amikor leértem, a látványtól kihagyott a szívverésem.
Tom a betonpadlón térdelt, a pince közepén. A kezében súrolókefe, homlokán izzadságcseppek.
Őrült erővel sikálta a sötét, szélesen szétterjedő foltot, amely úgy festett, mintha tinta ömlött volna szét a padlón. Mellette egy vödör hipóval kevert víz állt – a szúrós szag forrása.
A távoli falnál egy felcsavart szőnyeget vettem észre, amelyet még sosem láttam. Mellette egy nagy fekete szemeteszsák hevert, duzzadtra tömve, a tetején szorosan elcsavarva.
– Tom? – szólítottam meg újra.
Úgy ugrott fel, mintha lövést adtam volna le, és riadt szemekkel meredt rám.
– Kate – mondta, kapkodva felállva, és a folt elé állva. – Korán jöttél haza.
– Mi történt itt lent? – mutattam a foltra. – És miért bűzlik az egész pince a hipó szagától?
Az állkapcsa megfeszült. – Semmi komoly. Kiömlött egy kis bor. Régi vörösbor. Tudod, mennyire foltot hagy. És kidobtam néhány penészes szőnyegalátétet. Semmi gond.
Csak bámultam rá.
Bor? – gondoltam. – A bornak nem kell ipari erősségű hipóval való súrolás éjjel kilenckor.
És Tom sosem takarított még ekkora elszántsággal, amióta ismertem.
– A bornak nincs hipó szaga, Tom – mondtam lassan. – Úgy értem…
A szeme megkeményedett, amitől a gyomrom görcsbe rándult. – Hidd el, Kate. Jobban jársz, ha nem tudsz mindent.
Másnap reggel Tom szinte egy puszi nélkül sietett el otthonról, valami korai megbeszélésre hivatkozva. Próbáltam a szokásos vasárnapi rutint követni, de nem tudtam kiverni a fejemből, amit a pincében láttam.
Újra és újra felidéztem az arcát, amikor meglátott.
Amikor később le akartam menni, újabb sokk ért.
Az ajtó zárva volt.
Amióta ebben a házban éltünk, soha nem fordult elő, hogy a pinceajtót bezárjuk. Már azt sem tudtam, hol a kulcs.
De Tom valahogy előkerítette.
Csakhogy ez a nagymamám háza volt, és én minden titkát ismertem. Gyerekkoromban számtalanszor játszottam itt, minden rejtekhelyet és zugot felfedeztem.
Beleértve azt a pótkulcsot is, amit nagyi mindig a régi kazán mögött tartott, egy darabka rongyba csavarva, befőttesgumival átkötve.
Tom erről láthatóan megfeledkezett.
Reszkető kézzel húztam elő a kulcsot, és visszatértem a pinceajtóhoz.
Egy részem tudni sem akarta, mit rejteget Tom odalent. De a másik részem – amely a nagymamám makacsságát örökölte – képtelen volt annyiban hagyni.
Kinyitottam az ajtót, és lassan leóvakodtam a lépcsőn. A szívem vadul dübörgött, minden lépéssel egyre erősebben. A hipó szaga még mindig erős volt – de nem annyira fojtogató, mint az előző este.
A padlón lévő folt mostanra sokkal halványabb volt, bár a sötét körvonalát még mindig ki lehetett venni a betonon.
De nem ez vonta magára igazán a figyelmemet.
Hanem a szemeteszsák.
Lassan közeledtem felé, mintha attól tartanék, hogy felrobban, ha túl gyorsan mozdulok. Mély levegőt vettem, majd meglazítottam a műanyag kötözőt, és belenéztem.
A térdem majdnem megrogyott.
Ez nem volt régi szőnyegalátét. Nem tisztítórongyok, és nem is penészes kacatok a pincéből.
Hanem ruhák.
Egy női, fehér nyári ruha, finom, drága darab, vékony pántokkal és lebegő szoknyával.