Budapest
Related Articles
Jelenleg fogalmam sincs, hogyan szerezzem meg a szüleimnek a lakáskulcsot. Valószínűleg vita nélkül nem fog menni a dolog. De a jelenlegi helyzetben élni már így is nagyon nehéz.
A szüleim nem érzik a határokat – anyukám és apukám sem – úgy viselkednek, mintha 12 éves lennék. Próbálnak mindenhova belenézni, mindent ellenőriznek, amit csak tudnak, beleszólnak az életünkbe. Most 38 éves vagyok, elváltam, két iskoláskorú lányt nevelek, és jelenleg minden jó az életemben: kis, de saját lakás, munka, teljesen önálló lányaim, akikre már lehet támaszkodni. Bár persze a válás után, két kisgyerekkel nagyon nehéz volt az elején.
Az igazat megvallva, a szüleimnek köszönhetően sikerült minden: segítettek a lakással, óvodai helyet szerveztek a gyerekeknek, elvitték őket, vigyáztak rájuk, amikor betegek voltak, mert két kisgyerekkel hónapokig otthon ültem, amikor betegek voltak – egy ilyen dolgozó nem tartaná el magát sehol, érthető módon.
Aztán elkezdődött az iskola, az első osztály, amikor a gyerekeket korán el kellett vinni, és 12-kor kellett érte menni. Ismét anyu és apu jöttek segíteni – kitették őket, felvették őket, megcsinálták velük a házi feladatot, elvitték őket az iskolán kívüli tevékenységekre, amikor egyedül nem tudtam megoldani.
Ezért volt anyunak és apunak a kezdetektől fogva duplikált kulcsa a lakásomhoz. Anyu és apu otthon érzi magát a lakásomban. Bármikor bejöhetnek, kinyitják az ajtót, beteszik a hűtőbe a vásárolt termékeket, megnézik az edényeket, főzhetnek valamit – az unokák például palacsintát szeretnének, vagy a nagyi finom gombócait. Egyrészt a szülők segítenek. Másrészt viszont – nagyon szeretném, ha tiszteletben tartanák a személyes teremet. Anyukám gond nélkül kinyitja a szekrényeket, tetszés szerint átrendezi a dolgokat, átnézi a táskákat, elolvassa az iratokat: – És mi a baj ezzel?