Marcit megint kirakták. Harmadszor.

Marcit megint kirakták. Harmadszor.

Marci, a vörös kandúr, alig múlt egyéves, de már három család dobta ki – utoljára május elején, amikor a szokatlan hideg majdnem végzett vele. Már lemondott mindenről… De akkor egy kislány meglátta a fényt a szemében. És ami ezután történt, az egész háztömb sorsát megváltoztatta.

Budapest, Újpest. Egy szeles, hideg májusi koraeste.

Az emberek összehúzott kabátban siettek haza a piac felől, sapkát húztak, kesztyűt kerestek elő. Senki sem értette, mi ez az áprilisi visszatérés – de Marcinak nem volt hol melegednie.

A nagy zöld kuka mellett kuporgott. Reszketett. Egy kartondarabot próbált takarónak használni, de a huzat mindig alábújt. Nem értette, miért történik ez megint. Nem csinált semmit rosszat – legalábbis nem direkt.

Egy héttel korábban még bent aludt a fűtéscsövek mellett, egy új építésű lakásban, a Törökszegfű utcában. A harmadik emeleten, ahol Virág Réka és a barátja, Laci laktak. Ők voltak a harmadik gazdik.

– „Nem bírjuk tovább, Réka! Már megint kikaparta a virágföldet!” – csattant fel Laci.

– „De hát csak unatkozik! Vegyünk neki játékot!”

– „Egy játékos oroszlánt hoztál ide, nem cicát. Én ezt nem bírom! Ma kidobjuk, és kész.”

És Réka, bár megsimogatta még egyszer utoljára, végül nem tiltakozott. Marci egy műanyag hordozóban végezte. Nem állatorvoshoz vitték. Hanem a ház mögé, a konténerekhez.

Laci szétnézett, senki se látta. Letette a hordozót, kinyitotta, és csak ennyit mondott:

– „Na, sok szerencsét, haver.”

Aztán elment. A lépteit nem is hallotta Marci. Csak a kukák mögül a szelektív konténer nyikorgott a huzattól. És akkor megértette.

Vége. Már megint.

Nem próbált futni utána. Nem nyávogott. Csak kijött a hordozóból, és leült. Nézte a házak teteje fölött kavargó, ólomszürke eget.

Egy idős néni épp akkor húzta maga után a bevásárlókocsiját, amikor meglátta a kandúrt a kuka tövében.

– „Jaj, szegény kis jószág…” – mondta félhangosan, de továbbment. „Fene se szedi össze a bolhát.”

Marci próbált visszabújni a hordozóba, de azt Laci már becsapta. Az ajtó beragadt, nem nyílt ki. Így hát csak keresett néhány száraz levelet, egy darab újságpapírt, és azok alá kuporodott. A májusi szél vágott, mint a penge. A kandúr vacogott.

– „Miért mindig én?” – gondolta.

Visszaemlékezett, amikor még kiscica volt, és az első gazdija, a tízéves Gergő ölében aludt. Akkor még minden rendben volt. Csak aztán jött az allergia, meg a köhögés, és Marcinak mennie kellett. Gergő sírt. Marci is sírt. Csak halkabban.

Aztán jött Irén néni, egyedül lakott. Jó volt nála, sokat beszélt hozzá. De egy nap elvitték mentővel, és Marci két napig egyedül volt a lakásban. Aztán egy rokon vitte el a macskát – és ő lett Réka cicája.

Most meg itt volt. Megint utcán. Megint hideg volt. Megint egyedül.

Marci összegömbölyödött a levélkupacban. Próbálta kizárni a valóságot. Aztán valami furcsa történt.

Mintha belül egy hang azt suttogta volna:

– „Csukd be a szemed, pihenj… csak egy kicsit… csak egy kicsit… minden jobb lesz…”

A kandúr melegséget érzett. Nem kívül. Belül. Aztán fura fényesség jött. A szemhéja mögül is érzékelte. A tudata már sodródott volna el… de akkor egy vékony hang élesen átvágott a szél zúgásán.

– „Apa! Ott! Nézd! Valami van a levelek között!”

– „Menj már, Hanna, fázom! Ott biztos csak egy nejlonzacskó!”

– „Nem! Mozgott! Komolyan mondom!”

A kislány kirántotta a kezét az apja fogásából, és odarohant a levélkupachoz. Térdre vetette magát, és túrni kezdte.

– „Nézd, mondtam! Itt van! Ez egy cica! És… és… világít a szeme!”

Az apa, egy meglett, harmincas éveiben járó férfi, fáradtan sóhajtott. Előző nap is túlórázott a pizzázóban, most csak melegre vágyott. De odalépett.

– „Hanna, szívem, az egy halott macska. Hideg van, nem él az már…”

– „Nem! Nézd meg! Lélegzik. Láttam, esküszöm, villant egyet a szeme!”