Budapest
Related Articles
Meghallottam, ahogy a fiam a telefonba mondja: „Szia, anya! Holnap meglátogatlak iskola helyett!” — Úgy döntöttem, követem őt
Sosem gondoltam volna, hogy ha követem a tízéves fiamat, egyből rá fogok jönni a férjem titkos életére. Amikor megláttam azt a fiatal nőt, ahogy ajtót nyit és meleg öleléssel fogadja a gyermekemet, a világom darabokra hullott.
Azt mondják, a kíváncsiság ölte meg a macskát. Az én esetemben valami sokkal értékesebbet ölt meg.
A kíváncsiságom véget vetett annak a „tökéletes” családi életnek, amit úgy hittem, gondosan felépítettem, miközben a céges ranglétrát másztam.
„Már megint üzleti út?” – sóhajtott fel Balázs, miközben a konyhapultra támaszkodott, én pedig épp a laptopomat pakoltam be. „Ez már a harmadik ebben a hónapban, Paula.”
Fel sem néztem a listámból. „Csak három nap lesz. A kliens végre készen áll aláírni, és személyesen kell ott lennem.”
„Persze, hogy kell,” mormogta.
„Ez most mit jelent?” – kérdeztem, végre ránézve.
„Semmit,” válaszolta. „Csak… Laci tudományos vására ezen a héten lesz. Remélte, hogy ott leszel.”
Bűntudat szorította meg a szívemet, de félresöpörtem.
„Majd kárpótolom, amikor visszajövök. Tudod, mennyire fontos ez a projekt a kinevezésemhez.” Becsuktam a bőröndömet. „És te ott leszel neki, igaz? Mindig mindent remekül megoldasz, ha nem vagyok itthon.”
„Igen.” Bólintott. „Mindig.”
Volt valami furcsa a hangjában, de betudtam annak a szokásos feszültségnek, ami mindig előjött, amikor egy újabb útról beszéltem.
„Csak három nap,” ismételtem, megszorítva a karját. „Aztán legalább egy hónapig sehová sem megyek. Csinálunk valami közöset családilag.”
Az indulás reggelén Laci már a konyhapultnál ült, müzlit evett, teljesen készen az iskolára.
„Szia, kicsim!” – mondtam, és egy puszit nyomtam a fejére. „Hamar visszajövök. És utána együtt töltjük az egész hónapot. Elmehetünk akár kempingezni is, ahogy szeretted volna.”
„Oké, anya,” mondta halkan.
„Ígérem,” tettem hozzá mosolyogva.
Csak később jöttem rá, milyen furcsa volt, hogy ilyen könnyen elfogadta a távozásomat, anélkül, hogy kérte volna, maradjak.
Már akkor is a prezentációmon járt az agyam, miközben a reptér felé tartottam.
A háromnapos út fantasztikusan sikerült. Megnyertük az ügyfelet, és a főnököm burkoltan jelezte, hogy a partnerség sincs már messze.
Hazafelé boldogan terveztem, mennyi időt fogok Lacival tölteni, ahogy ígértem. De amikor hazaértem, furcsa érzés kerített hatalmába.
Laci az iskolából hazatérve csak egy gyors „Szia, anya” köszönést dobott oda, majd felment a szobájába.
Furcsán rosszul esett.
Később, miközben a szobája előtt hajtogattam a ruhákat, meghallottam, ahogy telefonál:
„Szia, anya! Igen, jó volt a suli. Holnap megyek hozzád iskola helyett, oké? Akkor mesélek a jegyeimről! Szia!”
Megfagytam.
Anya? Kivel beszél? Az édesanyámmal biztos nem, őt „nagyinak” hívja. Egy tanár? Egy barát anyukája? Vagy valami sokkal rosszabb?
Aznap este nem tudtam aludni. Nem kérdeztem meg Lacit, és nem mondtam el Balázsnak sem, mit hallottam.
Úgy éreztem, látnom kell ezt a saját szememmel.
Másnap megvártam, míg Balázs elmegy a közösségi irodába dolgozni, Laci pedig „iskolába” indul. Aztán követtem a fiamat.
Először minden normálisnak tűnt. Laci elindult a megszokott úton, de az iskola bejáratánál nem fordult be. Ehelyett tovább ment két utcával, egy csendes lakónegyed felé.
A szívem kalapált. Láttam, ahogy megáll egy kis, kék ház előtt, és magabiztosan bekopog.
Egy fiatal nő nyitott ajtót, talán 25 éves lehetett. Mosolyogva lehajolt, megölelte Lacit, majd beinvitálta.
Ott álltam a fa mögött, lefagyva.
Végül nem bírtam tovább. Odamentem az ajtóhoz és bekopogtam. A nő arca először mosolygott, majd amint meglátott, lefagyott.
„Te vagy… Paula?” – kérdezte.
„És te ki vagy?” – kérdeztem ridegen. „Hol van a fiam?”
„Ő… bent van.” Zavartan hátralépett.
Beléptem a házba, és megláttam Lacit a kanapén. Amint észrevett, megdöbbent.
„Anya? Mit keresel itt?”
„Laci, mi folyik itt? Ki ez a nő?”
„Ő Melinda,” mondta halkan.
A nő megszólalt: „Tudom, hogy ez furcsa lehet, Paula, de… nem úgy van, ahogy gondolod.”
„Akkor hogyan van? Miért hívja a fiam anyának?”
Melinda sóhajtott. „Balázzsal… már majdnem egy éve együtt vagyunk.”
A gyomrom összeszorult.
„És a fiam tudott erről?” – kérdeztem.
„Ő nagyon megkedvelt engem…” – kezdte.
„Anya, Melinda mindig itt van velem,” mondta Laci. „Segít a leckében, sütit süt, eljön a meccseimre.”
A szívem megszakadt.
Végül Balázst is odahívtam. Mikor belépett, az arca rezzenéstelen maradt.
„Meddig tart ez?” – kérdeztem dühösen.
„Egy éve,” válaszolta csendesen.
„És te ezt normálisnak tartod? Hogy a fiam mást hív anyának?”
„Paula, te sosem voltál itt. Mindig a munkát választottad. Mi csak vártunk rád.”
Három hét múlva beadott válókereset várt az asztalon. Balázs összeköltözött Melindával, és Laci úgy döntött, hogy többnyire velük lakik. Csak hétvégente jön hozzám.
Elutasítottam a megígért előléptetést, és kértem egy irodai pozíciót, amihez nem kell utazni, még ha kevesebbet is fizet.
Elkezdtem terápiára járni, hogy rájöjjek, hol veszítettem el mindent.
Néha reggelente még mindig azon gondolkodom, vajon Laci valaha is megbocsát-e nekem azért, hogy nem vettem észre, mi zajlik körülöttem.
Mert végül rájöttem: a jelenlét sokkal többet ér bármilyen szakmai sikernél.
