Budapest
Related Articles
A kisvárosi vasútállomás peronja zsúfolásig megtelt emberekkel
A kisvárosi vasútállomás peronja zsúfolásig tele volt. Bőröndös emberek néztek egy zajos társaság felé, amely nyüzsgött a sínek mellett. Valakit búcsúztattak a katonaságba.
Egy férfi harmonikázott, egy másik énekelt, páran táncoltak, mások sírtak. És mindannyian egyetlen emberre figyeltek: a főszereplőre, egy fiatal fiúra. Magas volt, erős testalkatú, nagy hátizsák volt a vállán, mindenkinek válaszolt, bólintott, ígérgetett valamit, miközben az egyik karjával egy törékeny lányt szorított magához, aki halkan sírt a mellkasán.
Másik karjával középkorú asszonyt ölelt meg, aki próbálta tartani magát, de a könnyek áruló módon csorogtak a szeméből. Egy férfi állt még mellettük, időnként megveregette a fiú vállát. Az induló katona édesanyja, apja és szerelme szerették volna megállítani az időt.
De ekkor megszólalt az elektromos mozdony kürtje. A társaság megmerevedett, a harmonika elhallgatott. Amikor a vonat beért az állomásra, minden szem a vagonok számolására koncentrált.
– „Ez az! Itt a miénk!” – kiáltott fel az egyik fiú. – „Gábor, pont mint az eligazításon!” A megfelelő vagon valóban a társaság előtt állt meg. Mindenki Gáborhoz rohant, ölelgették, puszilgatták.
– „Szolgálj becsülettel, fiam!” – mondta az apja. Az anyja zokogva ölelte magához, a lány pedig görcsösen kapaszkodott belé.
– „Elég volt, drágáim!” – mondta remegő hangon Gábor.
– „Anya, Kata, minden rendben lesz. Indulnom kell!” – Azzal megcsókolta az anyját és Katát, integetett a többieknek, és felszállt a kocsiba. A vonat lassan kigördült, a társaság még mindig integetett. Gábor kinézett az ablakon és visszaintegetett.
A mozdony egy utolsó, diadalmas sípolással eltűnt a távolban. Kata, a lány, még mindig ott állt és nézte a vonat után. És a nő, aki korábban Gábor vállán sírt, szintén.
Ekkor találkozott a tekintetük.
– „Miért állsz itt?” – kérdezte halkan az asszony.
– „Menj már! De csak ne hidd, hogy Gábor visszajön hozzád!”
– „Tessék? Mit mond, Ilona néni?” – kérdezte Kata éppoly halkan.
– „Szeretem a fiát, és meg fogom várni!”
– „Őt várja majd!” – horkant fel Ilona néni dühösen. – „Pont olyan lotyó vagy, mint az anyád volt! Takarodj innen, riszáld máshol a csípőd, de felejtsd el a fiamat!”
Még mondott volna valamit, sértőt, bántót, de a férje, Lajos bácsi rátette a kezét a vállára, és elvezette a peronról.
Ilona engedelmesen indult el, újabb könnyet törölve le.
– „Lajos, látod, milyen ez a lány? Hogy néz ránk!”
– „De hát mit tegyünk, ha a fiunk őt választotta…” – válaszolta Lajos bűntudatosan.
– „Ti férfiak mind ugyanolyanok vagytok! Nem az agyatokat használjátok, hanem azt a másikat!” – sziszegte Ilona.
Kata hallotta a szavaikat, és mélyen megbántódott. Nem értette, miért utálják őt Gábor szülei, hiszen soha nem adott okot semmiféle pletykára vagy rosszindulatú szóbeszédre.
Gáborral ugyanabba az osztályba jártak. A tizedikben szövődtek az első érzések – tiszták, naivak. Gábor iskola után mindig hazakísérte, esténként sétáltak a városka utcáin. Boldogok voltak.
Még a csók is csak két hónappal a randizás kezdete után csattant el. Gábor gyakran felkapta a törékeny Katát, megforgatta a levegőben, a lány kacagott, tele volt boldogsággal. Igen, ők tényleg boldogok voltak.
Az érettségi estéjén elbújtak mindenki elől, és a folyóparton virrasztottak, ölelkezve beszélgettek, terveket szőttek, együtt fogadták első felnőtt hajnalukat.
Nem érdekelte őket, mit suttognak a hátuk mögött – tudták, hogy semmi szégyenleteset nem tettek. Gábor kincsként tekintett Katára.
Az iskola után azonnal házasodni akartak, de ekkor Gábor szülei közbeléptek. Korábban is lenézték a kapcsolatukat, de most már komoly veszélyt láttak benne. Ilona néni mindent elkövetett, hogy lebeszélje a fiát. Azt hajtogatta, hogy Katához „egy nagy teherautó is kevés, nemhogy egy babakocsi.”
Lajos bácsi bólogatott. Mindig alárendelte magát a feleségének, aki a városi önkormányzatnál dolgozott, építési osztályvezetőként. Lajos meg sofőr volt – csendes ember, aki soha nem mondott ellent.
Ilona néni soha nem tudta megbocsátani, hogy a fia egy egyszerű lányt választott, akinek az anyja, Éva, egyedül nevelte őt. Éva sok éve egy nagyvárosból költözött a kisvárosba, már várandós volt Katával, de senki sem tudta, kitől. Ruhakészítőként dolgozott a művelődési házban, esténként varrást vállalt otthon. Ilona szerint ez nem volt „rendes család”.
Ő már kinézett egy „megfelelőbb” menyet: a polgármester lánya, Petra. Igaz, Petra nem volt különösebben szép vagy okos, de milyen lehetőségek álltak mögötte!
Hiába próbálta Ilona Petra felé terelni Gábort, a fiú hajthatatlan volt.
Aztán amikor közölte, hogy nem egyetemre megy, hanem katonának áll, Ilona majdnem elájult. Sírva könyörgött neki, hogy menjen inkább tanulni. Még a hadkiegészítő parancsnokságra is elment könyörögni, de ott csak azt mondták:
– „Hölgyem, örüljön, hogy ilyen becsületes fia van! Nem sunnyog, nem akar kibújni, hanem szolgálni akar.”
Gábor végül bevonult. Ilona egy év után beletörődött, sőt, látszólag elfogadta Katát is. De amikor Gábor elment, azt remélte, hogy a fiú visszatérte után már nem fogja a lányt keresni.
De Gábor biztos volt Katában. Az indulása előtti éjszakát ismét a folyóparton töltötték, némán összebújva.
– „Szeretlek, Gábor” – suttogta Kata. – „Ha akarod, most lehet minden.”
– „Nagyon akarom” – vallotta be Gábor. – „De nem, Kata, annyira szeretlek, hogy nem akarok hibázni. Várjuk meg az esküvőt. Akkor minden rendben lesz.”
Kata hálásan mosolygott.
Hat hónap telt el.
Gábor a légideszant alakulatnál szolgált, és nagyon élvezte a katonai életet. Kata gyakran írt neki leveleket, néha még telefonon is tudtak beszélni. A szülőkkel is tartotta a kapcsolatot.
Aztán hirtelen… Kata eltűnt. Nem jött több levél, nem érkezett üzenet, a telefonja elérhetetlen lett. Gábor eleinte türelmesen várt, aztán rákérdezett a legjobb barátjánál, Lehinél, aki a városban maradt, és hegesztőként tanult.
– „Nem láttam őt régóta” – válaszolta Lehi. – „Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.”
Aztán Ilona néni hívta fel a fiát.
– „Nem akarlak bántani, fiam…” – sóhajtotta. – „De igazam volt. Az a Kata… már nem is vár rád. Egy másik fiúval van. És hamarosan… hát, hamarosan nyilvánvaló lesz, hogy gyereket vár.”
– „Anya, nem hiszek neked!” – kiáltotta Gábor. – „Hazudsz! Kata ilyenre nem lenne képes!”
– „Márpedig így van, fiam. Láttam a saját szememmel. Gömbölyödik a hasa, és egyedül sétál a városban, lehajtott fejjel. Szégyent hozott ránk.”
Gábor nem akarta elhinni. De ha tényleg gyermeket várt, és ő nem nyúlt hozzá… akkor vajon kitől volt a gyerek?