Menj vissza abba a bűzlő viskóba!” – röhögte el magát a férjem, miközben az anyja elégedetten bólogatott mellette

„Menj vissza abba a bűzlő viskóba!” – röhögte el magát a férjem, miközben az anyja elégedetten bólogatott mellette.

Ott álltam a küszöbön, hátamon a hátizsák… és életemben először nem sírtam.

Csak annyit mondtam:

– Rendben. De ne lepődjetek meg, ha az, akit ma elzavartok, soha többé nem tér vissza.

És elindultam.

Pedig mindössze három hete még ott álltam a tűzhelynél, a hagymás mártást kevergettem, időnként rápillantva az órára: Máténak fél órán belül haza kellett volna érnie – utálta, ha kihűl a vacsora.

Régen szeretettel főztem.

Játszottam az ízekkel, szépen tálaltam, mindig próbáltam meglepni őt.

Mostanra ez is csak egy lett a kötelezettségek közül. Mint a takarítás. A mosás. Vagy a némaság, amikor az anyóspajtás meglátogatott bennünket.

Az ajtó a szokásosnál hamarabb csapódott be.

Összerezzentem. Gyorsan letöröltem a kezem és kiléptem a folyosóra.

– Megjöttél, Máté? Tíz perc múlva kész a vacsora – mondtam gyorsan.

– Nem egyedül jöttem – válaszolta, miközben levette a cipőjét.

Mögötte felbukkant Bözsi mama – az anyja.

– Jó estét, Bözsi mama – próbáltam udvariasnak tűnni. – Épp főzök.

– Megint hagymaszósz? – húzta el a száját, ahogy végigmért kritikus tekintetével. – Hányszor mondjam már, hogy a hagymát aranyszínűre kell pirítani, nem feketére! Mert így keserű lesz az egész!

Nem válaszoltam.

A hagyma tökéletes volt. De vele vitatkozni olyan volt, mint vízre kiabálni.

– Jaj, anyu, hagyd már békén – legyintett Máté, miközben lehuppant a székre. – Végül is főz és etet minket, ez a lényeg.

– Na, pont ez a baj! Csak „etet” minket! Egy fiatal nőnek úgy kéne főznie, hogy a férfi megnyalja mind a tíz ujját! Amikor én fiatal voltam, az egész utca a főztömre irigy volt!

Már rég megtanultam, hogy az ilyen mondatoknál kikapcsoljam a hallásomat.

Öt év házasság után már nem fájtak.

Csak fárasztottak.

A telefonom megremegett az asztalon.

Éppen nyúltam érte, de Máté gyorsabb volt.

– Berettyóújfaluból hívnak – mondta közönyös hangon. – Valószínűleg megint a nagyanyád házáról van szó.

Összeszorult a torkom.

Csak három hét telt el azóta, hogy meghalt Zsóka mama – az egyetlen ember, aki valaha is feltétel nélkül szeretett.

Minden egyes hívás onnan még mindig fájt.

– Halló? – szóltam bele halkan.

A vonal másik végén Katica néni, a szomszéd hangja csendült meg – meleg, de határozott volt:

– Drágám, ideje jönnöd. Alá kell írni pár papírt… a ház, a kert, az almafák, a patak – ne hagyj mindent elenyészni.

– Igen, hétvégén megyek – feleltem.

Letettem a telefont… és valami megmozdult bennem.

Valami különös, csendes eltökéltség.

– Megint arról a viskóról van szó? – kérdezte Máté teli szájjal. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó fizetni érte. Csak a baj lesz vele.

– Nem akarom eladni – mondtam halkan, de határozottan. – Az emlék. A nagymamámé volt.

– Ó, már megint ez az érzelgősség! – fújt rá. – Az egy vályogból és szalmából tákolt viskó a semmi közepén, se áram, se gáz!

– De van egy udvar almafákkal – suttogtam. – A nagymamám mindig büszke volt rá.

– Na majd most azt is mondod, hogy oda akarsz költözni! – röhögött fel Bözsi mama. – Bele a penészes sarkokba! Gratulálok!

A következő hetekben intézmények között szaladgáltam.

Kivettem szabadságot, jártam közjegyzőt, önkormányzatot, hivatalokat.

Mátét nem érdekelte.

Csak zsörtölődött esténként, amikor fáradtan hazaestem:

– Már megint merre kolbászoltál egész nap? Az ingek sincsenek kivasalva, a vacsora sincs kész!

– Mondtam, hogy az örökséget intézem – suttogtam.

– Örökség?! Egy lyuk a világ végén? Add el, és felejtsd el!

De én már nem tudtam elfelejteni.