Budapest
Related Articles
Mariann az ágyban feküdt, próbált kényelmes pozíciót találni, de úgy tűnt, mintha a saját teste is lázadna ellene. Hol a dereka hasított bele fájdalomba, hol az alhasa. A légzés is nehezére esett, a gyomra gyakran kavargott, a lábai pedig úgy dagadtak, mintha vízzel lettek volna töltve.
– Miért nem tudnak ezek a gyerekek csak kicsit… kevesebb energiával mozogni odabent? – motyogta magának félhangosan, miközben egyik oldaláról a másikra fordult.
A fal túloldalán csörrent egy tányér. Aztán jött a puffanás. Végül József hangja – hangos, türelmetlen, ingerült:
– Már megint én csinálok mindent ebben a házban! Neked csak feküdni kell, de még enni sincs mit!
Mariann szorosabban összezárta a szemét. Nem akart hallani semmit. Képzeletben egy virágokkal teli nyári parkban sétált, érezte a frissen nyírt fű illatát, a nap melegét a vállán… csak ott, abban az álomban volt most jó.
Az utóbbi hetekben alig hagyta el az ágyat. A terhessége túllépett azon a ponton, amit “kényelmetlennek” lehetett nevezni – ez már inkább egyfajta kínzás volt. Különösen, mert nem egy baba nőtt a pocakjában, hanem kettő. Lili és Martin.
És József… nos, ő már régóta nem a gondoskodó férj volt, akit az esküvőjük napján megismert.
Mariann 31 éves volt. Fiatalnak tűnt, de az élet már korán próbára tette. A szüleit tizenévesen veszítette el – apja rendőr volt, hősi halált halt, amikor egy betörőt próbált megfékezni. Anyja néhány hónappal később szívrohamban halt meg. A gyász, a bizonytalanság, a magány – mindent meg kellett tanulnia túlélni.
De túlélte. És nem csak túlélte – megcsinálta magát.
A gimnázium után egyedül intézte a felvételit a műszaki egyetemre. Mindenki azt hitte, túl nehéz lesz neki a mérnöki pálya, de ő bebizonyította, hogy nők is lehetnek kiváló tervezők. Az egyetemen ő volt az osztály lelke, a “kis főnök”, aki mindenkit ösztönzött. Imádott rajzolni, tervezni, számolni – és hamar megtalálta az első állását egy belvárosi tervezőirodában.
Ami a szerelmet illeti… nos, Mariannnak sokáig nem volt ideje rá. Mindig hajszolta az álmait – nem akart senkitől függeni. De egy szilveszteri bevásárlás során megismerkedett egy férfival, aki – elsőre – teljesen elvarázsolta.
Magas volt, sportos, vicces. Segített neki felszedni a szétszóródott bevásárlását, miután véletlenül nekiütköztek egymásnak a szupermarket bejáratánál.
– Talán a sors hozott össze minket? – kérdezte vigyorogva, miközben Mariann kezébe nyomta a narancsot, amit korábban ő rúgott el.
Mariann nevetett. És aznap este már együtt szilvesztereztek.
Fél év múlva József már nála lakott. Egy év múlva összeházasodtak. Nem volt nagy esküvő – Mariannnak nem volt családja, József meg nem akart nagy felhajtást. Csak anyja, Irénke néni volt ott – és ő is már akkor fintorgott a menyasszonyra.
– Ez a lány túl határozott. Nem való hozzád, fiam – suttogta a fiának a vacsoránál.
Mariann próbált mindent jól csinálni. Főzött, mosott, takarított, dolgozott. A fizetése messze több volt, mint Józsefé, de ezt sosem hozta fel. Csak szeretni akart, és szeretve lenni.
Aztán jött a babatéma.
József egyre többször vetette fel:
– Mikor lesz már gyerekünk? Másoknak már kettő van!
– József… most vettem fel új projektet. Kicsit várhatunk, nem?
– Persze. Mindig csak várunk. Te karrierista vagy. Neked csak a pénz számít!
A viták egyre gyakoribbak lettek. Végül Mariann beadta a derekát. Egyik hónapban a teszt pozitív lett. József örült – annyira, hogy még virágot is hozott. Aznap este még főzött is.
De mikor az orvos a második ultrahang után közölte:
– Két szívhangot hallok. Ikrek lesznek! Egy kislány és egy kisfiú!
… József arca egy pillanatra megfagyott.
– Két gyerek? Egyszerre? Te nem vagy normális…
Mariann döbbenten nézte.
– Te örülsz ennek, nem?
– Majd ha te fogod fizetni a pelenkákat meg a cumit, örülök! – vágta rá a férfi, és becsapta maga után az ajtót.
És Mariann ekkor kezdte megérteni, hogy a családi boldogság, amiről álmodott, talán csak az ő fejében létezett…
Mariann sosem volt az a panaszkodós típus. Inkább lenyelte, amit kellett, és tette a dolgát. Még most is, amikor a hátát szinte szétfeszítette a fájdalom, és a gyomra folyamatosan lázadt minden falat ellen, próbált főzni Józsefnek egy jó levest.
– Nem tudom, mit csináltál ezzel a rántással, de olyan, mintha sarat ettem volna! – kiabálta a férfi, miközben az asztalra tette a kanalat. – Anyám szerint egy rendes nő még a terhesség alatt is tud rendet tartani!
Mariann felsóhajtott. Irénke néni rendszeresen hívta fel őt, hogy „anyai tanácsokat” osszon meg:
– Nézd csak, kislányom, én Józsefet egyedül neveltem fel, és tudod, mikor voltam betegszabadságon? Sosem! Még a szülés előtti napon is betakarítottam a krumplit!
Mariann hallgatta a telefonban, és közben csukott szemmel számolt háromig. Néha ötig is. Aztán udvariasan elköszönt, és a párnájába ordított csendben.
A terhesség sem volt sétagalopp. Folyamatos hányinger, alig bírt enni, ráadásul a babaik – Lili és Martin – egyre erősebben mozogtak. Az orvos közölte, hogy az ikerterhesség miatt fokozott kockázat áll fenn, és Mariannak rengeteget kell feküdnie.
– Teljes pihenés, lehetőleg fekve. – mondta az orvos. – Ez nem játszótér. Ha nem piheni ki magát, bármelyik pillanatban beindulhat a szülés.
Mariann komolyan vette. József viszont egyre gyakrabban panaszkodott:
– Most már hetek óta úgy érzem magam, mint egy bébiszitter egy lusta felnőtt mellett! Nekem is fáj a hátam! Ki masszírozza meg az én derekamat?
Aztán egy este – mintha csak kártyavár omlott volna össze – Mariann a nappaliban feküdt, és véletlenül meghallotta, ahogy József a fürdőszobában telefonál.
– …majd megoldom, ne aggódj. Ő még azt hiszi, minden rendben. Továbbra is nála lakom, de már csak papíron. Ha minden jól megy, nemsokára el is válunk. Nem, nem tudja, hogy nálad alszom néha. Nem tud semmit.
Mariannban megfagyott a vér. Még a gyerekek is mintha megmozdultak volna – reagálva a fájdalomra, ami hirtelen egész testét átjárta.
Később aznap este, amikor József visszajött a nappaliba, Mariann próbált normális hangon kérdezni:
– Későn jössz mostanában haza. Milyen volt a munka?
– Ne faggass. Fáradt vagyok. Egész nap robotolok, amíg te itt napozol a kanapén!
Mariann szeme megtelt könnyel. Már nem próbált vitatkozni. Csak bólintott.
Másnap reggel megkérte Józsefet, hogy vigye el a nőgyógyászhoz kontrollra.
– Nem érek rá. Hívd a mentőt, vagy menj taxival. És egyébként is, minek annyit járkálni? Te nem szültél még, de már úgy viselkedsz, mint egy királynő, akit pátyolgatni kell.
Mariann egyedül ment. A rendelőben az orvos arca elkomorult.
– Asszonyom, a magzatok nagyon alacsony súlyúak. Ez komoly. Be kell feküdnie. Azonnal.
– De hát… – próbált ellenkezni Mariann – …ki fog otthon főzni? A férjem…
– Ne törődjön a főzéssel. Gondoljon inkább a gyerekeire. Ők most az elsők.