Mindent az öcsémre hagytak” – Egy fiú fájdalmas felismerése

„Mindent az öcsémre hagytak” – Egy fiú fájdalmas felismerése

A nevem Gábor. Ha valaha is kételkedtem volna abban, hogy hol van a helyem a családomban, ez a kétség akkor foszlott szét végleg, amikor megtudtam, mit írtak a szüleim a végrendeletükbe.

És nem, ez nem valami szívszorító, őszinte beszélgetés során történt. Nem ültek le velem, hogy együtt végigbeszéljük a dolgot. Semmi ilyesmi. Véletlenül tudtam meg. Egyszerű szerencsétlen véletlen volt az egész.

Néhány hónappal ezelőtt történt, amikor náluk jártam vidéken, egy kisvárosban, Budapest közelében. Ugyanabban a házban, amit részben én fizettem ki az elmúlt öt évben. Fizettem az albérletüket, élelmiszert vittem, szerelőt hívtam, ha bármi elromlott.

Mindig ott voltam, hogy segítsek. Én tartottam fent őket, míg az öcsém, Erik… ő nem csinált semmit. És amikor azt mondom, hogy „semmit”, azt szó szerint értem.

Nem dolgozott, nem vállalt felelősséget semmiért, csak lógatta a lábát, és várta, hogy a sors majd megajándékozza valamivel. És úgy tűnt, a szüleim tökéletesen elégedettek voltak ezzel. Azon a napon is éppen apámnak segítettem rendbe tenni néhány papírt. Mint mindig, most sem tudtak eligazodni sem ő, sem anya az iratok között.

Megkért, hogy szkenneljek be néhány dokumentumot – jogi papírok, pénzügyi iratok, ilyesmi. Már éppen gépeltem, amikor megakadt a szemem egy mappán, amire az volt írva: „Ingatlanterv – Végrendelet”.

Általában nem kutatok mások papírjai között. De a kíváncsiság erősebb volt. Elvégre én segítettem nekik otthont teremteni. Logikusnak tűnt megnézni, hogyan gondolkodnak a jövőről.

Kinyitottam a mappát – és amit ott láttam, az szó szerint összezsugorította a szívemet.

„Minden. Szó szerint minden.” – így állt benne. Minden Eriké lett. A ház, a megtakarítások, az értéktárgyak. Énrám még csak említést sem tettek, leszámítva egy sablonos sort arról, hogy „mindkét fiukat egyformán szeretik”.

Igen, Gábor, „ugyanúgy szeretnek”, persze. Ezért kap az aranyfiú mindent, én pedig, aki évek óta eltartja őket, egy mondatot sem érek. Teljes idiótának éreztem magam.

Én vállaltam minden terhet, én fizettem a számláikat, gondoskodtam róluk, és ők közben egy olyan jövőt terveztek, amiben számomra semmi hely nincs. Erik pedig? Ő nemcsak lusta volt. Hanem meggyőződéssel hitte, hogy ő érdemel mindent.

Sosem segített, egy fillért nem adott a közösbe, de valahogy mindig elérte, hogy a szüleink őt tartsák különlegesnek. Talán mert ő volt a kisebbik fiú. Talán mert mindig elkényeztették. Vagy mert jól tudta őket manipulálni. Akárhogy is, döntöttek.

Ott ültem, a kezemben a papírokkal, és remegtem a düh és a csalódottság keverékétől. Mióta tervezték ezt? Tényleg mindig is csak egy pénzeszsák voltam számukra?

Értékelték valaha is, amit értük tettem?

Nem tudom, mennyi ideig ültem ott mozdulatlanul. Aztán egyszer csak apám megjelent a szobában.

– Gábor, mi tart ilyen sokáig? – kérdezte, mintha csak a nyomtatóval bajlódnék.

Felé fordultam, és a kezemben tartott végrendeletet felemelve, a szemébe nézve kérdeztem:

– Ez komoly? Minden… Eriké? Azután, amit értetek tettem?

Az arca egy pillanatra elsápadt. Aztán csak egy nagyot sóhajtott, mintha egy hisztis gyerek nyafogását hallaná.

– Gábor, ez… nem olyan, aminek látszik.

– Nem? – robbantam. – Mert számomra teljesen egyértelmű! Én fizetem a hitelt, én veszem a kaját, én javíttatom meg a csapokat, Erik pedig nem csinál semmit. És mégis, ő az, aki mindent megkap?

Apám feszengve állt, de érdemi magyarázat helyett csak ennyit mondott:

– Ez bonyolult. Ennyi.

Se bocsánatkérés. Se kísérlet arra, hogy megmagyarázza. Mintha teljesen természetes lenne, hogy én csak csendben lenyelem, és továbbra is az ő pénzes automatájuk maradok.

Fel kellett volna állnom és kisétálnom. De hallani akartam a másik szülőtől is.

– Anya! – kiáltottam.

Ő bejött, és amikor meglátta a kezemben a végrendeletet, legalább bűnbánó arccal nézett rám. Aztán kimondta azt a mondatot, amitől szinte felforrt a vérem:

– Gábor, édesem… neked nincs szükséged örökségre, ugye? Jó állásod van, önálló vagy. Erik viszont… nehéz időszakon megy keresztül. Csak azt szeretnénk, ha biztonságban lenne.

Valami eltört bennem.

Ők pontosan tudták, mit tesznek. És még csak nem is szégyellték. Az évek, amit Erik lustaságának bátorítására fordítottak, most betetőztek azzal, hogy mindent neki adtak. Engem pedig úgy dobtak félre, mint egy felesleges mellékszereplőt.

Mély levegőt vettem, és az asztalra tettem a papírt.

– Rendben – mondtam hidegen. – Örülök, hogy tudom, hol a helyem.

Ezután hátat fordítottam és kimentem a házból, figyelmen kívül hagyva a tiltakozásaikat, és hangosan becsaptam az ajtót.

Tudtam, hogy döntöttek. Most én jövök. Eljött az én időm, hogy végre ne csak asszisztáljak mások kényelméhez, hanem megtegyem azt, ami számomra a legfontosabb: meghúzzam a határaimat.