Budapest
Related Articles
Ne hívj többet, elfoglalt vagyok! – és anyám soha többé nem hívott
Negyvennégy éves vagyok. Három gyönyörű gyermek édesanyja. Emellett dolgozom, intézem a háztartást, tanulok a gyerekekkel, és próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Néha sikerül. Máskor meg… csak ülök a fürdőszoba padlóján, és hangtalanul sírok.
Régen, amikor még kisebbek voltak a gyerekeim, édesanyám sokat segített. Kata, a legnagyobb lányom akkor még csak kilenc volt, Marci hat, Emma, a legkisebb, pedig még csak egy kis dundi, mosolygós baba. Anya imádott velük lenni. Főzött, mosott, játszott velük, sőt, még éjszaka is hajlandó volt vigyázni rájuk, ha én vagy a férjem, Péter dolgozni mentünk. Egyszer még egy képeslapot is kaptam tőle, amit a gyerekekkel közösen készített, az állt rajta: „Te csak pihenj, mi vigyázunk a világodra!”
Azóta sok minden megváltozott.
Emma idén lett tizenkettő. Anya pedig, mintha egy nap alatt döntött volna úgy, hogy mostantól nem jön át. Nem kérdeztem, miért. Talán magam sem vettem komolyan. Azt hittem, pihenni akar. Vagy elfáradt. Megöregedett. Nem akartam erőltetni.
— Majd hív, ha akar valamit — mondogattam Péternek, aki néha megkérdezte, nem furcsa-e, hogy anyám már nem ugrik át „csak úgy” egy kávéra.
És valóban: hívott. De nem segíteni akart. Csak beszélni. Sokszor órákon át.
— Szia, Zsuzsi! — csilingelt a hangja a telefonban. — Képzeld, tegnap a boltban találkoztam Ildikóval! Még mindig olyan furcsán beszél, tudod, mint régen, amikor a nyelvét harapta…
— Szia, Anya, most épp főzök, tudsz várni egy kicsit?
— Persze, csak gyors leszek! Szóval képzeld, Ildikó szerint a boltban most új fűszerek vannak. Van valami… rozmaringos tengeri só? Hallottál már róla?
Sokszor tényleg nem volt időm. Máskor csak nem volt erőm. És volt olyan is, amikor csak csendre vágytam. Egyetlen percre. Egy percre, amikor senki nem akar semmit tőlem.
— Anya, most nem alkalmas — mondtam ilyenkor, néha udvariasan, máskor kicsit élesebben.
De anyám nem sértődött meg. Másnap újra hívott. Mintha nem is mondtam volna semmit.
És én is újra felvettem. Mert végül is… ő az anyám.
Egyik hétfői nap különösen nehéz volt. Reggel elaludtunk. Marci nem találta a tornazsákját, Emma zokogva közölte, hogy gyűrött a matekfüzete, és a tanító néni biztos kineveti. Kata kamasz módjára csak annyit mondott: „Mindegy, elmegyek úgy is.” Péter már a munkahelyén volt. Nekem a délelőtti megbeszélésemre készülnöm kellett, a laptopom viszont nem kapcsolt be.
A nap végén, amikor végre leültem egy bögre teával, csörgött a telefonom. Anya volt az.
— Zsuzsikám, épp azt akartam kérdezni, hogy emlékszel-e arra a régi sárga kardigánomra? Amit a disznóvágáson vettem fel?
— Anya, kérlek… — kezdtem halkan, de a hangom már remegett. — Egész nap talpon vagyok. Három gyereket nevelek. Minden reggel hajnalban kelek, dolgozom, főzök, tanulok velük, takarítok, mosok… És te minden nap hívsz, és csak… csak beszélsz.
— Én csak beszélgetni akartam — suttogta a telefonban.
— De én nem érek rá beszélgetni! Fáradt vagyok, anya! Most nem tudok menni, és ne hívj többet, jó?
És letettem.
Nem voltam rá büszke. De akkor abban a pillanatban, azt éreztem: ha még egy szót hallok, összeomlok.
Három nap telt el. Anya nem hívott. Nem írt. Nem keresett.
Először megkönnyebbülést éreztem. Furcsa volt a csend, de jólesett. Nem csörgött a telefon, senki nem akart tőlem semmit. De aztán valami elkezdett motoszkálni bennem. Hiányzott a hangja. A semmiségei. A történetei. Az idegesítő kis nevetése. A csilingelő „Zsuzsikám…”
A harmadik este már alig bírtam magammal. Péter rám nézett, és csak annyit kérdezett:
— Mi van veled? Nem szokott ennyire bántani, ha valaki nem hív…
— Nem tudom… lehet, hogy valami baj van.
Felkaptam a kabátom, és elindultam. A lakása csak tíz percre volt. Az ajtaja zárva volt. Kopogtam.
— Anya? Én vagyok az, Zsuzsi! — szóltam, de csak csend volt a válasz.
A kulcsom még megvolt. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót.
A levegő hűvös volt. Bent sötét. A függönyök leengedve. Egy félig megivott pohár tea az asztalon. A tévé kikapcsolva. A fotelben egy pokróc hanyagul félredobva. Szólítottam.
A hálószobába mentem.
És ott feküdt. Az ágyon. Az arca sápadt volt, békés, és egy pillanatra azt hittem, alszik.
— Anya…?
De nem mozdult. Közelebb léptem, és tudtam. Abban a másodpercben tudtam, hogy késő.
Egy darabig csak álltam ott, az ágy mellett, és néztem az édesanyámat, aki olyan nyugodtan feküdt, mintha tényleg csak aludna. A szeme csukva volt, az ajkai enyhén szétváltak, és úgy tűnt, mintha még lélegezne. De nem. Nem mozdult. A mellkasa nem emelkedett.