A reggeli napfény beszűrődött az ablakokon, aranyló melegséget árasztva a konyhaasztalra. A mosogatónál álltam, dúdolva, miközben Michael átkarolta a derekamat.
– Jó reggelt, gyönyörű – mondta, és megcsókolta a halántékomat.
– Jó reggelt, kedvesem – válaszoltam, és játékosan megütöttem a konyharuhával.
Négyéves fiunk, Benjamin tornyot épített a játékkockáiból a nappaliban.
– Apa, nézd ezt! – kiáltotta, miközben mogyoróbarna szemei – ugyanolyanok, mint az enyémek – felragyogtak a büszkeségtől.
Az élet egyszerű és jó volt.
– Kell valami a boltból? – kérdezte Michael, miközben átölelt.
– Csak tejet – mondtam. – De később is jöhetek.
– Hülyeség. Most megveszem – válaszolta, és felkapta a kabátját.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam.
Eleinte nem aggódtam. Talán találkozott egy szomszéddal, vagy úgy döntött, hogy vesz valami mást is. De a nyugtalanság egyre nőtt, ahogy az óra délután kettőt mutatott, majd este lett.
Felhívtam a boltot, remegett a hangom.
– Helló, látta valaki a férjemet?
Az ügyintéző válasza úgy ütött, mint egy tégla.
– Nem, hölgyem. Ma nem láttam.
Felhívtam a szomszédokat, a barátokat és még a főnökét is. Senki sem látta.
Alkonyatkor dobogó szívvel sétáltam körbe a nappaliban. Benjamin megrántotta a ruhaujjamat.
– Hol van apa?
– Én… nem tudom, édesem – mondtam, és letérdeltem hozzá.
– Elveszett? – kérdezte halkan Benjamin.
– Nem, édesem. Apa tudja az utat – próbáltam magabiztosnak tűnni. De belül pánik marta a mellkasomat.
Másnap reggel kijött a rendőrség. Kérdéseket tettek fel, jegyzeteltek, és megígérték, hogy “kivizsgálják”.
– A férje valamiféle stressz alatt volt? – kérdezte az egyik ügynök.
– Nem! – vágtam rá, majd megenyhültem. – Szeretett minket.
A napok hetekké váltak, de semmi.
Hiányzó táblákat tettem ki az összes utcai lámpára és kirakatra.
– Látta ezt az embert? – kérdeztem idegeneket az utcán.
Benjamin mellettem állt, elkerekedett szemekkel fürkészte az embereket. Dorothy, aki túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse, csak annyit dadogott:
– Da-da?
Hónapok teltek el. Megkezdődtek a pletykák.
– Lehet, hogy elszökött – mormolta egy szomszéd.
– Talán kirúgta – mondta egy másik.
Ökölbe szorítottam a kezem. Michael nem hagyna el minket. Nem hagyna el.
Késő este az ablak mellett ültem, a sötétbe bámultam, és vártam.
Negyven év. Negyven év várakozás, reménykedés, sírás, amíg el nem aludtam.
Az idő múlásával megöregedtem. A hajam őszült, a gyerekeim felnőttek, és az életem elment mellettem.
Egy ropogós őszi reggelen találtam egy borítékot a postaládámban. Fehér volt, feladó nélkül.
Remegő kézzel nyitottam ki. Belül egy sor volt félkövér, ismeretlen kézírással írva:
– Siess a vasútállomásra.
A szívem nagyot dobbant. Újra elolvastam a szavakat, és elakadt a lélegzetem.
– Anya, mi az? – kérdezte Dorothy, aki immár felnőtt, amikor belépett a szobába.
– Nem tudom – mondtam, és megragadtam a cetlit.
– Az… az övé? – kérdezte tétován.
– Nem tudom – ismételtem, a hangom alig haladta meg a suttogást.
Órákig ültem a konyhaasztalnál, a cetlivel magam előtt.
“Mi van, ha ez egy trükk?” – Mi van, ha semmi?
De mi van, ha nem?
Valami a dalszövegben megzavarta az emlékezetem. Nem Michaelé volt, de ismerős volt, mint egy hang visszhangja, amelyet évtizedek óta nem hallottam.
Megragadtam a kabátot, a szívem a mellkasomban dobogott.
Egy nő sétál az utcán | Forrás: Midjourney
Nem tudtam, mit fogok találni. De 40 év után először éreztem, hogy újra élek.
Az állomás tele volt zajjal és mozgással. A bőröndök csörömpölése a csempepadlón, a kaputelefonon keresztüli bejelentések zümmögése és a közeledő vonat távoli sípja betöltötte a levegőt.
Emberek siettek el mellette, idegenek homályos arccal. Dermedten álltam az ajtóban, és remegő kézzel szorongattam a cetlit.
Szemeim egyik arcomról a másikra vándoroltak, kutatva, várva. És akkor megláttam.
Egy padon ült az emelvény vége közelében, kezét az ölében ökölbe szorítva. Fehér haja és kissé görnyedt háta volt, de ő volt az. Michael volt az.