Budapest
Related Articles
Nem adok semmit! Ez mindenem!” – kiáltotta a mellkasához szorított sporttáskával a fiatal mosogató lány.
A mozdulat hirtelen volt, dacos. Mögötte a pultnál a kollégák összenéztek, de nem mertek közbeszólni. A konyhában hirtelen csend lett, csak a szellőző zúgott, mint egy fenyegető háttérzene.
A gazdag étteremvezető, Bálint úr előrehajolt, tekintete átható volt, mintha át akarná fúrni a lány testét és megtalálni, mit rejteget.
– Mégis mit gondolsz, mit csinálsz? – kérdezte lassan, halkan, de a hangja fenyegetett, mint a hógörgetés a hegyoldalban.
– Nem loptam semmit! – felelte Nadia, a fiatal mosogató lány. A hangja remegett, de sziklaszilárdan állt a helyén. – Ez a táska az enyém. És… és nem nyitom ki!
– Akkor én nyitom ki – mondta Bálint, és már nyúlt volna a táskához.
– Ne! – kiáltotta a lány, és egy lépést hátrált. – Nem érti! Nem… Ez nem úgy van, ahogy gondolja!
De már késő volt. Bálint megragadta a cipzárt. Nadia remegett, a könnyei potyogni kezdtek, de már nem ellenkezett. A férfi arca elkomorodott, szíve pedig… hirtelen kalapálni kezdett, mintha valami belső vészcsengő szólalt volna meg.
„Mi a fene lehet ebben?” – hasított át az agyán.
Lassan lehúzta a cipzárt. Először csak a szag ütötte meg az orrát – meleg tej és egy csipetnyi vanília. Aztán meglátta: egy babatakaró. Régi, megkopott, de gondosan összehajtva. Egy mackó, akinek hiányzik az egyik füle. Egy palack víz.
És a sarokban…
Egy kisfiú. Aludt. Sálba csavarva.
Bálint megmerevedett.
– Ez… – nyögte halkan – ez egy… gyerek?
Nadia bólintott, alig észrevehetően. A tekintete megtört volt, mégis mélyen, nagyon mélyen ott pislákolt benne valami: remény. És valami más is… egyfajta makacs elszántság.
– Ő az öcsém – mondta végül. – Egy éves és két hónapos. Nem tudtam… nem tudtam otthon hagyni.
Bálint értetlenül nézett rá.
– A szüleid?
– Anyu tavaly halt meg. Apánk még korábban. Már csak mi vagyunk. Egy ideig otthon hagytam, de a szomszédok fenyegetőztek, hogy elviszik tőlem. Aztán egy nap… leforrázta a kezét, amíg dolgoztam. – Elcsuklott a hangja. – Nem élhetek így tovább. Nem tudom máshogy megoldani. De nem loptam semmit. Amit keresek, azt a saját pénzemen veszem neki.
Bálint lehajtotta a fejét. A mellkasában furcsa érzés kezdett kavarogni, valami, amit régóta nem érzett: együttérzés.
– És minden nap… – kezdte halkan a lány – minden nap hozom magammal. A pincében alszik, és én dolgozom, amikor tudok. Nem zavar senkit. Csak… ne rúgjon ki. Kérem.
A kisfiú megmozdult. Felnézett Bálintra. A szeme szürke volt, nagy, kíváncsi – épp olyan, mint a nővéréé.
És elmosolyodott.
Olyan tisztán és őszintén, ahogy csak egy gyerek tud. A férfi szíve megdobbant.
Bálint lassan letérdelt a táska mellé. A kisfiú érdeklődve figyelte, de nem sírt, nem félt – mintha ösztönösen tudta volna, hogy nincs veszély.
A férfi néhány másodpercig csak nézte a gyermeket, aztán felpillantott Nadiára.
– Hogy hívják?
– Marci – válaszolta a lány halkan, szinte suttogva. – Már beszél egy-két szót… És nagyon szeret ölelni.
Bálint szinte ösztönösen nyúlt a kisfiú felé, de megállt félúton.
– Nem fog sírni? – kérdezte bizonytalanul.
– Nem. Ha érzi, hogy biztonságban van… akkor nem sír. Csak alszik. – Nadia halványan elmosolyodott.
A férfi mély levegőt vett, és lassan felállt.
– Nincs jogom ehhez. – A hangja rekedt volt. – Nem kellett volna rád támadnom. Azt hittem… – Megrázta a fejét. – Mindegy. Előítélet volt. És ostobaság.
Nadia némán állt. A kezével szorosan fogta a táska fülét, de nem úgy, mint korábban – most nem védte, csak kapaszkodott bele, mint egy horgonyba a viharban.
Bálint egy pillanatig hallgatott, majd így szólt:
– Van lent a pincében egy kis helyiség. Régen raktár volt, de már évek óta nem használjuk. Takarítani kell, de meleg van, van benne egy régi kanapé. Csinálok belőle nektek egy szobát.
Nadia szeme elkerekedett. A szája megremegett.
– Maga… Maga nem rúg ki?