Budapest
Related Articles
Egy különös találkozás a szeméttelepen
– Menj arrébb, te vén dög! – kiáltotta az egyik hajléktalan a XVIII. kerületi szeméttelep szélén, ahogy meglátta a kóbor kutyát az ételmaradékok között turkálni.
Najda – a sovány, fekete-barna szuka – hátrébb húzódott, de nem adta fel. Tudta, hogy minden morzsa számít, különösen most, hogy már nemcsak magáért kellett harcolnia. A teste még mindig tejet termelt, de saját kölykei már napokkal korábban eltűntek, miután egy sittes teherautó áthajtott a konténerhalmon. Najda akkor nem volt ott – épp egy kis kenyeret próbált kikunyerálni egy közeli pékség hátsó bejáratánál.
Most viszont, ahogy a szemétkupacok között turkált, halk nyávogás ütötte meg a fülét. Először nem hitt a fülének. Aztán újra.
– Mi ez…? – suttogta magának, és óvatosan elindult a hang irányába.
Három apró, reszkető, piszkos cica bújt össze egy szakadt kabát alá rejtőzve. Olyan vékonyak voltak, hogy a bordáik is kilátszottak. Az egyiknek még a szeme sem nyílt ki teljesen.
Najda lehajolt hozzájuk, és ösztönösen nyalogatni kezdte őket. A kicsik érezhették a testéből áradó melegséget és az ismerős tejillatot, mert azonnal hozzápréselődtek, mintha csak az anyjuk lenne.
„Ezt az égből küldték nekem…” – gondolta Najda, miközben az egyik kismacska már a hasa alatt kutatott.
Attól a naptól kezdve nem maradt egyedül.
Új család a hideg utcákon
A nyár még tartott, de már érezhető volt a szeptemberi hűvösödés. Najda napról napra erősebben érezte a felelősséget. Ő nem volt macska, de a kicsik elfogadták – és ő is elfogadta őket.
Egyik este egy fiatal fiú, Balázs, aki rendszeresen etette a kóbor állatokat a környéken, megpillantotta a különös csapatot.
– Nahát… te neveled ezeket a kis dorombolókat? – mosolygott rá Najdára, miközben letett egy adag eledelt egy bontott dobozra. A kutya óvatosan közeledett, a cicák mögötte sorakozva.
– Vigyázz, anyatigris lett belőle – szólt ki egy közeli garázsból Béla bácsi, a nyugdíjas szerelő. – A múltkor egy galambot kergetett el, mert túl közel repült a cicákhoz!
Najda mindent megtett, hogy ételt találjon – maradékot, kenyeret, konzervdobozt, bármit. Néha Balázs is hozott valamit, de a zordabb idő közeledett, és a gyerek tudta: ez így nem fog sokáig működni.
– Muszáj lesz valami megoldást találnunk – morogta egy este a telefonjába, miközben barátjával, Eszterrel beszélt. – Ezek nem bírják ki a telet a szeméttelepen.
– Hozd el őket hozzám! – ajánlotta fel Eszter. – Van egy kis sufnink a kert végében, be tudjuk szigetelni. Legalább átmenetileg.
Balázs másnap megpróbálta, de Najda nem akart elmozdulni.
– Nem hagyhatom itt őket! – mondta volna, ha tudott volna beszélni.
Így maradtak. Együtt. Az első dérrel együtt jött az első fagyhalott galamb is. Najda beletúrta a macskáknak a meleg takarót, amit Balázstól kaptak, és szorosan melléjük feküdt.
A megmenekülés
Október végén egy új arc jelent meg a szeméttelep peremén. Egy középkorú férfi, szakállas, munkásruhás, aki épp rőzsét gyűjtött a közeli erdőszélen.
– Hát ti meg? – hajolt le hozzájuk meglepetten. – Honnan kerültetek ide?
A kutya morogva nézett rá, de nem mozdult. A cicák mögötte reszkettek.
– Nyugalom, kislány… nem bántalak – mondta halkan. – Én is voltam már az utcán. Tudom, milyen az.
A férfi, akit Tamásnak hívtak, néhány perccel később már egy kabáttal és egy zacskó virslivel tért vissza. Letérdelt, letette az ételt.
Najda hosszan nézte, aztán odalépett. A cicák óvatosan követték.
Egy hét múlva már mindannyian nála laktak, egy kis házban a XVII. kerület peremén, a Rákos-patak közelében. A kutya a kályha előtt feküdt, a három macska a hátán aludt.
Tamás elnevetve nézett rájuk:
– Hát ti vagytok az új családom?
Najda felnézett rá, farkát lassan megcsóválta, majd visszahajtotta a fejét a mancsára.
Nem kellett válaszolnia. Mindent elmondott a tekintete.