Budapest
Related Articles
Tegnap este hazafelé tartottam. Későn. A fülesemben szólt a zene, valami régi szám, amitől mindig kicsit melankolikussá válok. Néztem magam elé, figyeltem a járdát, mikor észrevettem, hogy valami mozog rajta.
Közelebb léptem.
Egy ember. Fekszik. Vagy talán inkább mászik. Úgy húzta magát előre, mintha valami furcsa, elrontott versenyen venne részt. A lábaival taszította magát, a kezei merevek voltak, mintha valami láthatatlan kötél feszítette volna ki őket.
Első gondolatom: részeg.Második gondolatom: mocskos.Tegnap esett az eső, a járdán sáros tócsa mindenütt.
Harmadik gondolat:De mi van, ha nem részeg…?
Mellettem mások is elsiettek. Senki nem állt meg. Haza kell érni, gyerek, vacsora, sorozat a tévében. A mászót messziről elkerülték, néhányan undorodva félrenéztek.Én is haza akartam menni. De valami nem hagyott nyugodni.
Odamentem hozzá, guggoló állásba ereszkedtem, és óvatosan, kicsit remegő hangon megszólítottam:
– Jól vagy?
A fiú felnézett rám.A szeme tiszta volt. Zavarodottan pislogott.
– Segíts felállni – mondta, nehezen artikulálva a szavakat.
Most vettem észre, hogy a kezei görcsösen meg vannak hajlítva, a lábai is furcsán kifordulva fekszenek a földön.Rögtön megértettem: cerebrális parézis.
Kinyújtottam a kezem. Ő erősen megragadta a saját mocskos, sáros kezével. Az illata… leves.Valami egyszerű, otthoni leves szaga lengte körül.
Felsegítettem.
– Hogy hívnak? – kérdeztem, miközben azon járt az agyam, mit csináljak vele.
– Olivér.
– Olivér, hogy kerültél ide?
– Mentem… kenyeret venni… A mostohaanyám beteg… – szuszogta.
– Elesél?
– Igen… Egy biciklis… meglökött… nem tudok felállni… – tette hozzá hadarva, ahogy tudta.
Most már állt ugyan, de még mindig a kezemet szorította.
– Messze laksz?
– Nem… csak ott – mutatott a közeli panelház felé. – Kísérj el… mert megint elesek…
Bólintottam.
– Menjünk – mondtam, bár a belső hangom azt súgta: „Ne legyél naiv!”De valahogy nem éreztem tőle veszélyt. Csak a levesillat volt.
Lassan haladtunk a ház felé.Az emberek az utcán megbámultak minket: én, öltönyben, egy bemutatóról jövet, ő pedig, sárosan, lábát húzva, csoszogva.
– Kivel élsz, Olivér? – kérdeztem, megtörve a csendet.
– A mostohaanyámmal. Ő beteg. Ágyban fekszik…
Bólintottam.
– És egyedül szoktál eljárni vásárolni?
– Nem… de most nem volt más…
Mikor elértük a házat, a fiú megmutatta, melyik lépcsőházba kell bemenni.Ott már magabiztosabb volt, kapaszkodott a korlátba, ügyesen húzta magát fel az első emeletre.
A zsebéből valahogy előhalászta a kulcsokat, átadta nekem.Kinyitottam a 14-es ajtót. Beléptünk az előszobába.A levesillat sokkal erősebben csapta meg az orromat.
A szobából gyenge hang szűrődött ki:
– Olivér, te vagy az? Hol voltál? Már két órája elmentél! Vettél kenyeret?
Letettem a kulcsokat a cipősszekrényre, aztán kiléptem a lakásból.Nem tudtam ott maradni. Valahogy túl sok volt egyszerre.
Ahogy kiléptem a lépcsőházból, megálltam az ajtó előtt.Még mindig éreztem a leves illatát az orromban, mintha rám ragadt volna.
Az utcán az eső újra szemerkélni kezdett. Hideg cseppek potyogtak a galléromra.Néztem a szürke járdát, a nedves aszfaltot.Pont azt a csíkot, amin Olivér mászott két órán át.
Két óra.
Egy egészséges embernek talán tíz perc.De neki?Két órányi küzdelem, térden, könyökön, sáron át, miközben az emberek sietve elfordították a fejüket.
Az agyamban egy kérdés forgott körbe-körbe:Miért nem állt meg senki?Miért nem álltam meg én is rögtön?
Zavart voltam. Olyan érzés kerített hatalmába, amit régóta nem éreztem: szégyen.
A kaputelefonhoz léptem. Megnyomtam a 14-es lakás gombját.Semmi.
Próbáltam újra.Csend.
Vártam néhány percet, majd megvártam, hogy valaki kilépjen a lépcsőházból. Amint az ajtó kinyílt, besurrantam, és újra felsétáltam az első emeletre.A 14-es ajtó előtt megálltam.
Csend volt odabent. Talán Olivér zuhanyzott. Talán a mostohaanyja aludt.
Egy pillanatig hezitáltam, aztán sarkon fordultam, és lesiettem az utcára.Átsétáltam a legközelebbi kisboltba, ami még éppen nyitva volt.