Budapest
Related Articles
Nemtörődöm kegyetlen gazdája által elhagyott kiskutya ásott egy gödröt, hogy örökre ott maradjon…. Úgy tűnik, úgy döntött, hogy utolsó leheletéig ott marad. A kutyák is átélik a kétségbeesést, amikor már nincs erejük várni és reménykedni…. A kutya kicsi volt. Alig akkora, mint egy felnőtt macska. Bundája bozontos, rendezetlen, és ahogy ott feküdt a saját maga által ásott gödörben, leginkább egy aprócska hódra emlékeztetett. Csak hogy ő nem gátat épített, hanem… egy gödröt. Egy saját sírt. Egy menedéket a világ elől, amely megtagadta tőle az élethez való jogot. A gazdája elhagyta. Napok óta nem evett. Nem mozdult. Csak ott feküdt, csapzottan, félig a föld alatt. A szeméttelepen, a város határában. Ahol senkit nem érdekel, ha egy kiskutya elbújik a világ elől. Az emberek azt mondják, a kutyák mindig remélnek. De néha… még egy kutya is feladja. A lányt, aki végül megtalálta, Hajnalkanak hívták. Állatvédő volt, önkéntes. Már régóta tudta, hogy a menhelyeken nincs több hely. Az ingyenesek tele vannak, a fizetősök meg… hát, a fizetős helyeket is azok az állatok töltik meg, akiket már senki más nem akar. Aznap reggel egy ismerőse hívta: – Hallottál arról a kiskutyáról, Hajnalka? Azt mondják, a szeméttelep körül kóborol. Vagyis… már csak fekszik. Nem jön elő senkihez. A földben fekszik. – Tudom, Laci… – Hajnalka hangja halk volt. – De hova vigyem? Otthon négy mentett kutyám van. A kórház tele, az átmeneti otthon szintén. – Hagyod ott megdögleni? – kérdezte a fiú a vonal túloldalán. Nem volt vádlás a hangjában. Csak szomorúság. Hajnalka fél órával később már a szeméttelep szélén parkolt. A szél port kavart a lába körül, miközben botladozva haladt előre, az orrát fojtogatta az égett szag. Körben madarak, néha patkány neszezett a zsákok között. Aztán meglátta. Egy kis barna-fekete folt. Egy mozdulatlan test, félig a földbe ágyazva. – Te vagy az? – kérdezte halkan, letérdelve. – Te vagy az én kis… apróságom? A kutya nem mozdult. Nem nézett fel. Nem menekült, nem vicsorgott. Csak ott feküdt.
A halál gödre – Egy kutya, aki feladta volna, de jött valaki…
A kutya kicsi volt. Alig akkora, mint egy felnőtt macska. Bundája bozontos, rendezetlen, és ahogy ott feküdt a saját maga által ásott gödörben, leginkább egy aprócska hódra emlékeztetett. Csak hogy ő nem gátat épített, hanem… egy gödröt. Egy saját sírt. Egy menedéket a világ elől, amely megtagadta tőle az élethez való jogot. A gazdája elhagyta. Napok óta nem evett. Nem mozdult. Csak ott feküdt, csapzottan, félig a föld alatt.
A szeméttelepen, a város határában. Ahol senkit nem érdekel, ha egy kiskutya elbújik a világ elől.
Az emberek azt mondják, a kutyák mindig remélnek. De néha… még egy kutya is feladja.
A lányt, aki végül megtalálta, Hajnalkanak hívták. Állatvédő volt, önkéntes. Már régóta tudta, hogy a menhelyeken nincs több hely. Az ingyenesek tele vannak, a fizetősök meg… hát, a fizetős helyeket is azok az állatok töltik meg, akiket már senki más nem akar.