Budapest
Related Articles
Marina megdermedt, érezve, ahogy a szíve hevesen dobog a mellkasában. Ránézett a csomagra, amit a fiú felé nyújtott, és nem tudta eldönteni, hogy kinyissa-e. A hideg őszi levegő égette a bőrét, de belül egy meleg hullám futott végig rajta az aggodalomtól.
A fiú nem fordította el a tekintetét. Mintha próbára tette volna Marinát, várt valamire. A szemeiben nem volt könyörgés – csak egy felnőttes elszántság. Marina óvatosan szétnyitotta a takaró sarkát, és mozdulatlanná dermedt. Bent egy kisbaba feküdt – sovány, sápadt, apró kezei ökölbe szorítva. A szája száraz volt, a lélegzete gyenge, de élt.
– Hogy hívnak? – kérdezte Marina, igyekezve nem hagyni, hogy megremegjen a hangja.
– Artyom, – válaszolta a fiú. – Az öcsémet pedig Szása-nak hívják.
– Hol vannak a szüleitek? – kérdezte Marina gyengéden.
Artyom lehajtotta a fejét, és ökölbe szorította a kezét.
– Már nincsenek. Meghaltak. Csak a nagymamánk maradt, de neki nagyon nehéz. Azt mondta, jobb lenne, ha olyanhoz adnám Szását, aki tud róla gondoskodni. Nem tudtam, hová menjek…
Marina nagyot nyelt. Ez a gyerek, aki alig lehetett nyolcéves, olyan felelősséget vállalt magára, amit még egy felnőtt is nehezen viselt volna el. Nem koldult, nem sajnáltatta magát – megoldást keresett az öccsének.
– Éhes vagy? – kérdezte halkan.
Artyom bólintott, de rögtön hozzátette:
– De Szása sokkal éhesebb.
Marina végighúzta a nyelvét kiszáradt ajkain, érezve, ahogy belül egy néma düh kavarog benne – a világ, az igazságtalanság és a kegyetlenség ellen. Ránézett a kisbabára, majd ismét Artyomra, és döntött.
– Gyere velem, – mondta határozottan.