Budapest
Related Articles
A Bükk hegység ölelésében, ahol az időt nem a faliórák kattogása, hanem a fák évgyűrűi és az évszakok rendje mérte, ott bújt meg egy kis falu, amit az ott kanyargó patak után Kanyargósnak neveztek el. Olyan volt, mintha maga a természet adta volna neki a nevet – pontosan odaillő, szerény, titokzatos.
Nem szerepelt útikönyvekben, nem járt arra turista – vagy ha igen, az eltévedt, de boldog volt. Az élet itt lassan folyt, békés ritmusban, a fák susogása és a patak csobogása adta a tempót. Az emberek ismerték egymást név szerint, és azt is tudták, kinek mikor sül meg a kalács vagy éppen mikor morog a gyomra.
A falu szinte teljesen körbe volt ölelve erdővel, sűrű, sötétzöld lombkoronák takarták el az eget, és mintha valami ősi erő lakott volna benne. Aki járt benne, azt mondta, a Bükk-erdő nem csak erdő – az él. És emlékezik.
Egy macskaköves kis utcán, a patakparton állt egy kék zsalugáteres ház, ahol mindig finom leves illata keveredett a nedves avar szagával. Itt lakott a Márton család:
– Anna, az állatorvos, aki inkább beszélgetett állatokkal, mint emberekkel,
– férje, Márton András, egy keveset beszélő, nyugodt fafaragó,
– és az ő hűséges társuk, egy hatalmas, lompos kutya, akit mindenki Bendegúz néven ismert.
Bendegúz nem volt egyszerű házikedvenc. Ő volt a család lelke. Olyan nagy volt, hogy a gyerekek kis póninak nézték, és olyan bundás, mintha a tél költözött volna rá. Szőre aranyban játszott, itt-ott rozsdabarna árnyalatokkal – de ami igazán különlegessé tette, azok a szemei voltak: nagy, barna, bölcs és szeretettel teli.
Anna gyakran mondogatta:
– Ez a kutya tudja, mit gondolok, mielőtt én magam rájönnék.
András csak elmosolyodott, és hozzáfűzte:
– Bendegúz nem kutya. Ő egy… öreg lélek bundában.
És talán igazuk is volt. Bendegúz ugyanis imádta az erdőt, jobban, mint bármi mást. Napi sétái nem voltak pusztán mozgás – azok szertartások voltak. Bejárta a bokrokat, fákat, nyomokat kutatott, néha hozott egy érdekes formájú ágat, vagy egy régi, megcsócsált csontot, amit úgy adott át, mint valami kincset.
– Nézd, András – nevetett Anna –, szerinted egy avar kori csont, vagy csak a kocsma melletti szemetesből halászta ki?
De egy őszi estén… valami történt. Valami, ami örökre megváltoztatta az életüket.
A nap már lement, a levegő hűvös volt, nedvességgel és rothadó levelek illatával telített. András felvette Bendegúz régi, kopott bőrpórázát, és egy szokásos sétára indultak az erdőbe.
A naplemente lila és narancs árnyalatokkal festette az eget. Köd ült meg a fák tövénél, úgy nézett ki az erdő, mintha mesekönyvből lépett volna elő.
Bendegúz izgatottan szaglászott, ugrándozott, néha eltűnt a sűrűben, de mindig visszatért – kivéve most.
András egyszer csak észrevette, hogy túl sokáig nem jön vissza.
– Bendegúz! Hóha! Gyere vissza, pajtás! – kiáltotta.
Semmi. Csend.
Aztán, egy susogás. A bokrok megrezdültek.
Bendegúz előbukkant. De másképp.
Nem volt ugrálás, nem volt csóváló farok. Óvatosan, lassan jött, fejét lehajtva. Szinte méltóságteljesen.
– Mi a fene van veled? – András halkan közelebb lépett.
És akkor meglátta.
Három apró lény ült Bendegúz hátán.
Nem voltak nagyobbak egy maroknál. Testük áttetsző volt, mintha tiszta fényből lettek volna. Arcukon semmi emberi – mégis ott volt az értelem a szemükben. Óriási, ragyogó szemek, aránytalanul nagyok, amelyek aranyosan, ezüstösen fénylettek a félhomályban.
– Te jó ég… – suttogta András. – Ez most… mi?
A lények nem féltek. Nem szöktek meg. Csak figyelték őt, kíváncsian. Kis kezeik a kutya bundájába kapaszkodtak. Egyikük apró hangot adott ki – mintha csengettyű szólalt volna meg, valami különös, harmonikus ritmusban.
András hátralépett, megdörzsölte a szemét. De a látvány nem tűnt el.
– Bendegúz… mit hoztál nekünk, öreg fiú?
A kutya leült, lassan lefeküdt a fák alá. Tekintete komoly volt, szinte bocsánatkérő. András a bundára nézett – a lények mozdulatlanul ültek rajta.
Majd egy halk hang jött a sötétből, valahonnan a tudat mélyéből – nem is szó, csak érzés:
„Ők segítséget kértek. Hazahoztam őket.”
Márton András úgy vezette vissza Bendegúzt a házuk felé, mintha tojásokon lépkedne. Jobbjával finoman fogta a pórázt, baljával időnként a kutya oldalát simogatta, nehogy az apró lények, akik továbbra is a kutya hátán ültek, lezuhanjanak.
Az erdő lassan mögöttük maradt, a házak sziluettje kibontakozott a félhomályban. A falu csendes volt, csak egy bagoly huhogása és távoli kutyaugatás hallatszott. A köd mostanra szinte térdig ért, a macskakövek is nyirkosan csillogtak.
Mikor hazaértek, Anna már az előszobában toporgott. Szinte érezte, hogy valami történt – Bendegúz furcsán viselkedett aznap, nyugtalan volt, még a vacsoráját sem ette meg rendesen.
– András? Végre! Hol voltatok ennyi ideig? Már azt hittem, a medvék megettek! – mondta, de aztán megállt. – Mi van veletek? Bendegúz olyan… ünnepélyes.
András megpróbált megszólalni, de a szavak nem akartak kijönni.
– Anna… nézd meg a hátát.
Anna odalépett, és ahogy lehajolt, hogy megnézze Bendegúz bundáját, elakadt a lélegzete.
– Jézusmária… – suttogta.
A három lény most már tisztán látszott a nappali fényében. Mintha fényből, harmatból és angyalporból álltak volna – ez volt az első gondolata. A szemük… olyan volt, mint amikor egy gyerek először látja a hóesést. Szemükbe mélység és bölcsesség ült.
– Te jó ég, ezek… ezek nem lehetnek igaziak, ugye?
– Anna, ők igaziak – mondta András halkan. – Láttam, hogy élnek. Mozognak. Hangokat adnak ki. A kutya nem találta őket – hazahozta őket.
Anna állatorvosként sok furcsaságot látott már: háromlábú kecskét, sündisznót, aki barátkozott a macskával, sőt egyszer egy hörcsög majdnem lenyelte a gazdája eljegyzési gyűrűjét. De ez más volt.
– András, ezek nem állatok. Nem is tudom, mik ezek. De… nem tűnnek veszélyesnek. Sőt… – lehajolt, szinte automatikusan, és lágyan szólt: – Sziasztok. Nyugalom. Nem bántunk.
A lények egyikének apró keze megmozdult. Olyan volt, mint egy áttetsző virágszirom. Megérintette Bendegúz fülét, aztán elengedte. A kutya csendben tűrte, mintha tudná: ez fontos.
– Hozom a vizsgálólámpát – szólt Anna, és már sietett is a hátsó szobába, ahol az állatorvosi felszerelései voltak. – Ne mozdulj, Bendegúz. Őrizz meg őket. Én is próbálok úgy tenni, mintha nem lennék totálisan megzavarodva.
András leült a kanapéra. Szíve még mindig a torkában dobogott.
– Mit gondolsz, Bendegúz? Mit jelentenek ezek? És hogy értetted azt, hogy „segítség kell nekik”? – kérdezte halkan, a kutyához hajolva.
Bendegúz egy pillanatra ráemelte mélybarna szemeit. Nem válaszolt – legalábbis nem emberi nyelven. De András szinte hallotta: „Tudni fogjátok.”
Anna visszatért, gumikesztyűben, zseblámpával, fonendoszkóppal és egy kisebb műszerkofferrel.