Öregasszony fia kedvenc süteményét vitte a sírjához és egy “Köszönöm” feliratú jegyzetet talált visszatérésekor

Öregasszony fia kedvenc süteményét vitte a sírjához és egy “Köszönöm” feliratú jegyzetet talált visszatérésekor

23 éve sosem hagytam ki ezt a napot. Egyszer sem.

Minden évben megsütöttem Henrik kedvenc almás-fahéjas pitéjét, és elvittem a sírjához. Egyszerű sütemény, semmi különleges, de ez volt a kedvence, amióta kicsi volt.

Az alma és fahéj illata mindig odavonzotta a konyhába, szemei izgatottan kikerekedtek, és azt kérdezte: „Kész van már, Anya?”

Még mindig hallottam a hangját, mintha ott állna mellettem.

Henrik csak 17 volt, amikor elhunyt. Túl fiatal, sokkal túl fiatal.

A baleset elvette tőlem, és az a nap által okozott fájdalom soha nem hagyott el igazán. Az idő nem gyógyította be az összes sebet, de ez a kis rituálé közel érzett hozzá. Mintha még mindig valamilyen módon része lenne az életemnek.

Ma reggel gondosan megsütöttem a pitét, ahogy mindig. Aztán elindultam a temetőbe, ahogy már több mint két évtizede teszem.

Amikor megérkeztem Henrik sírjához, a látvány megszorította a szívemet.

Rendben tartottam, friss virágokkal borítottam. A sírkő már sima volt, az évek során sokszor végigsimítottam rajta az ujjaimat.

Letérdeltem, és óvatosan letettem a pitét a kőre, ahogy mindig.

“Szia, drágám,” suttogtam, hangom elcsuklott. “Remélem, békében vagy. Meghoztam a kedvenc pitédet újra. Emlékszel, mikor együtt sütöttük? Mindig lenyúltál egy kóstolót, mielőtt elkészült volna.”

Egy kis, keserédes mosoly suhant át az arcomon, még a könnyeim is kicsordultak. “Bárcsak még egyszer együtt süthetnénk, Henrik,” mondtam halkan.

A megszokott bánat felbukkant, de áttörtem rajta, ahogy mindig. Megcsókoltam az ujjbegyeimet, és óvatosan érintettem meg a sírkövet.

“Szeretlek, drágám.”

Amikor elindultam hazafelé, a szívem nehéz volt, mégis megvigasztalódott.

Másnap, a rutinom részeként, visszatértem a temetőbe, hogy elvigyem a pite edényt. Általában érintetlen maradt, vagy tönkretette az időjárás.

De ezúttal a pite nem volt ott.

Helyette egy jegyzet volt — egy darab papír, két szóval ráírva.

Köszönöm.

Döbbenten bámultam a jegyzetet, szívem hevesen vert.

“Ki vehette el Henrik pit éjét?” motyogtam, a papírt szorongatva kezemben. Düh és zavarodottság kavargott bennem. Az a pite nem másnak szólt. Henriknek készült. Hogy vehetné el valaki?

Olyan érzés volt, mintha megsértették volna a gyászomat — ekkor tudtam, hogy nem hagyhatom annyiban.

Tudnom kellett, ki vette el a pitét és miért gondolta úgy, hogy joga van hozzáérni.

Azon az éjjelen újra pitét sütöttem.

Ezúttal tervem volt.

Másnap visszavittem a pitét Henrik sírjához, és ugyanoda helyeztem. De nem távoztam. Elbújtam egy közeli nagy tölgyfa mögött, szemem a sírra szegezve, eltökélten arra várva, hogy elkapjam a felelőst.