Örökbefogadtak 17 évvel ezelőtt – A 18. születésnapomon egy idegen kopogott az ajtómon, és azt mondta: „Én vagyok az igazi anyád, gyere velem, mielőtt túl késő lenne”

Örökbefogadtak 17 évvel ezelőtt – A 18. születésnapomon egy idegen kopogott az ajtómon, és azt mondta: „Én vagyok az igazi anyád, gyere velem, mielőtt túl késő lenne”

Prenesa Naidoo története alapjánElső rész

A 18. születésnapomon a világom darabokra hullott. Egy idegen állt az ajtómban, és azt mondta, hogy ő az igazi anyám. Kétségbeesetten kutattam a válaszokat, elhagytam mindent, amit addig ismertem… csak hogy rájöjjek az igazságra. Elraboltak… vagy elhagytak? És most, hogy egy vagyont érő örökség kulcsát tartom a kezemben, vajon ki akar engem igazán, és ki akarja csak azt, ami az enyém?

Gyerekkorom óta tudtam, hogy örökbe fogadtak. A szüleim soha nem titkolták előlem. Csak egy tény volt, akárcsak az, hogy imádtam a vaníliafagyit, szerettem lovakat simogatni, és tizenkét éves koromig szükségem volt egy éjjeli lámpára.

Azt mondták, engem választottak. Hogy évekig vártak rám, reménykedtek egy gyermekben, és amikor megtaláltak engem, azonnal megszerettek.

És én hittem nekik.

Jó életem volt. Meleg otthonom. Szüleim sosem hagytak ki egyetlen focimeccset sem, sosem felejtették el a születésnapomat, és sosem éreztették velem, hogy kevesebb lennék, mint a saját lányuk.

Ők csomagolták az uzsonnámat, segítettek a házi feladattal, és ott voltak, amikor először törték össze a szívemet. Édesanyám pedig minden egyes nap velem főzött vacsorát, nem számított, hogy éppen vizsgára készültem, vagy egy projekten dolgoztam.

Ez volt az otthonom. Otthon voltam.

Sosem kérdőjeleztem meg, honnan jöttem.

Egészen a 18. születésnapom előtti hetekig, amikor furcsa dolgok kezdtek történni.

Először e-mailek érkeztek.

Az első egy ismeretlen címről jött:

„Boldog előszülinapot, Lili. Gondolok rád. Beszélgethetnénk?”

Nem volt aláírás, sem semmi magyarázat. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam.

Aztán érkezett egy ismeretlen Facebook-ismerősnek jelölés egy profilról, amelynek nem volt képe. A név: Éva W.. A kérés ott maradt, válasz nélkül.

És végül, a születésnapom reggelén… valaki kopogtatott.

Majdnem nem nyitottam ajtót. A szüleim a konyhában voltak, készítették a szokásos szülinapi reggelimet – palacsintát és bacont, ahogy minden évben. De valami abban a kopogásban görcsbe rántotta a gyomromat.

Nem tudtam megmagyarázni, de úgy éreztem, hogy valami baljós dolog fog történni.

– Megnézed az ajtót, kicsim? – kérdezte anyu, miközben átvette a baconsütést.

– Persze, anya – feleltem, és megtöröltem a kezem.

Kinyitottam az ajtót, és abban a pillanatban tudtam: minden meg fog változni.

Egy nő állt a verandán, a korlátba kapaszkodva, mintha az tartaná meg. Szőke haja rendezetlen hullámokban omlott a vállára, szemei alatt mély karikák sötétlettek. Amint rám nézett, élesen beszívta a levegőt, mintha évek óta visszatartotta volna.

– Lili? – lehelte.

– Igen… ki maga? – kérdeztem bizonytalanul.

A nő torka megrándult, alsó ajka megremegett. Aztán egy alig hallható suttogással kimondta azokat a szavakat, amelyek mindent megváltoztattak.

– Én vagyok az anyád.

A lábam alatt megingott a talaj.

– Az igazi anyád – tette hozzá, közelebb lépve.

Valami hideg és gyomorszorító érzés telepedett rám.

Nem. Nem. Ez biztos valami tévedés.

– Tudom, hogy ez sokk – mondta rekedt, elcsukló hangon. – De kérlek, Lili. Kérlek, hallgass meg!

Akkor kellett volna becsapnom az ajtót. Akkor kellett volna hívnom a szüleimet, hogy foglalkozzanak ezzel a nővel. De nem tettem. Nem tudtam megmozdulni.

Mert a tekintetében… nemcsak kétségbeesést láttam. Hanem bánatot. Megbánást. És valami különös vágyakozást, ami csontomig hatolt pusztán azáltal, hogy ott állt előttem.

– A nevelőszüleid… hazudtak neked – mondta, letörölve a homlokáról az izzadságot.

Az egész testem megfeszült.

– Becsaptak engem, Lili. És elloptak tőlem! – ragadta meg a kezem remegő ujjakkal.

– Mégis miről beszél? – kérdeztem döbbenten.

A nő könnyekkel a szemében egy mappát húzott elő a táskájából, és egy halom papírt nyomott a kezembe.

Lepillantottam rájuk, nem tudván, mire számítsak.

Születési iratok. Az én valódi születési irataim.

És ott, a hosszú szöveg alatt, egy aláírás.

Az ő neve.

– Soha nem akartalak elhagyni, Lilikém – suttogta. – Így hívtalak, amikor a pocakomban voltál. Fiatal voltam és féltem, de meggyőztek arról, hogy nem vagyok elég jó. Hogy nélkülem jobb lesz neked. Manipuláltak, és azóta minden egyes nap megbántam.

Visszanéztem a papírokra. A kezem remegett. Az agyam egyszerűen nem akarta feldolgozni.

Ez igaz lehet?

Hazudtak nekem? A szüleim? Egész életemben?