Budapest
Related Articles
Egy magyar professzor szerint napok alatt megoldható lenne Paks hűtővízgondja, és elkerülhető lehetne a százmilliárdos veszteség
A Duna alacsony vízállása miatt álltak le a paksi blokkok
Napok alatt megoldható lenne, hogy ismét megfelelő mennyiségű hűtővíz jusson a Paksi Atomerőmű blokkjaihoz – állítja Dr. György László egyetemi docens, közgazdász, a Harmonikus Növekedésért Alapítvány vezetője. A szakember három olyan ideiglenes műszaki megoldást vázolt fel, amelyek szerinte néhány milliárd forintból, akár egy-két hét alatt megépíthetők lennének.
György László számításai szerint egy megfelelően kiválasztott és gyorsan megvalósított átmeneti beruházással akár százmilliárd forintos termeléskiesést is el lehetne kerülni. A kérdés azért vált különösen sürgetővé, mert a Duna rekordalacsony vízállása miatt az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. augusztus elején mind a négy blokk leállítását jelentette be.
Ilyenre korábban még nem volt példa a paksi erőmű történetében. A leállás súlyos energiatermelési és gazdasági következményekkel járhat, ezért György László szerint pontosan meg kell vizsgálni, hogy mi okozza a hűtővízellátás problémáját, és milyen gyorsan megvalósítható műszaki lehetőségek állnak rendelkezésre.
A docens az erőmű tájékoztatására hivatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy még a jelenlegi, rendkívül alacsony vízállás idején is elegendő víz található a Dunában ahhoz, hogy a blokkok hűtését biztosítani lehessen. A probléma tehát nem feltétlenül az, hogy a folyóban nincs elegendő víz, hanem az, hogy a vízszint már nem éri el a jelenlegi vízkivételi rendszer megfelelő pontjait.
„A probléma az, hogy a vízszint a fő hűtővíz-szivattyúk szívócsonkjai alá süllyedt. Vagyis nem új vízforrást kell találni: a Duna vizét kell a vízkivételhez terelni, helyileg megemelni vagy átszivattyúzni.”
György László szerint tehát nem egy teljesen új vízforrás kialakítására lenne szükség. A már rendelkezésre álló Duna-vizet kellene olyan módon elvezetni, megemelni vagy átszivattyúzni, hogy az ismét elérje az atomerőmű hűtővízrendszerét.
A docens úgy látja, erre nem csupán egyetlen megoldás létezik. Legalább három olyan ideiglenes műszaki lehetőség ismert, amely rendkívüli munkarendben, megfelelő szervezéssel és gyors döntéshozatallal napok vagy legfeljebb néhány hét alatt megvalósítható lenne.
Az egyik lehetőség egy ideiglenes sarkantyú vagy terelőmű megépítése, a második egy szádfalas elzárás és nagy teljesítményű szivattyúrendszer kialakítása, míg a harmadik megoldást egy úszó szivattyútelep vagy pontonokra telepített átemelőrendszer jelenthetné.
György László szerint mindhárom lehetőséget érdemes lenne azonnal és egymással párhuzamosan megtervezni, modellezni és előkészíteni. Így nem egymás után kellene megvizsgálni a különböző változatokat, hanem rövid időn belül kiderülhetne, melyik megoldás vagy melyik kombináció képes a leggyorsabban és a legbiztonságosabban biztosítani a szükséges vízmennyiséget.
Ideiglenes sarkantyúval akár 5–10 nap alatt a vízkivételhez terelhetnék a Dunát
Az első lehetőség egy ideiglenes sarkantyú vagy terelőmű kialakítása lenne. A sarkantyú egy olyan, a partból a folyómederbe benyúló építmény, amely kőszórásból, szádfalelemekből vagy gyorsan telepíthető moduláris szerkezetekből is megépíthető.
A műtárgy feladata az lenne, hogy a kisvízi medret helyileg leszűkítse, és ezzel a Duna sodrását a paksi hidegvíz-csatorna irányába terelje. A hidegvíz-csatorna az a mesterséges meder, amelyen keresztül a Duna vize normál körülmények között gravitációsan érkezik az atomerőmű vízkivételi rendszeréhez.
Megfelelő tervezés és elhelyezés esetén a sarkantyú nemcsak a víz áramlási irányát változtathatná meg, hanem helyi visszaduzzasztást is létrehozhatna. Ez azt jelenti, hogy a vízkivétel környezetében megemelkedhetne a vízszint, így a fő hűtővíz-szivattyúk szívócsonkjai ismét elegendő vízhez juthatnának.
György László ennek a megoldásnak a megvalósítási idejét 5–10 napra, várható költségét pedig 0,5–2 milliárd forintra becsüli. Ez azonban csak akkor tartható, ha a szükséges mederadatok rendelkezésre állnak, valamint az úszóművek, daruk, szádfalelemek, moduláris szerkezetek és a szükséges mennyiségű kőanyag azonnal biztosítható.
Az ideiglenes sarkantyú egyik legfontosabb előnye a gyorsaság és az egyszerűség. A megépítését követően a működtetéséhez nem lenne szükség jelentős és folyamatos energiafelhasználásra, hiszen a víz terelését maga a műtárgy és a folyó természetes sodrása végezné.
Ez különösen fontos lehet egy olyan helyzetben, amikor nemcsak a kivitelezés gyorsasága számít, hanem az is, hogy az átmeneti rendszer működtetése ne igényeljen aránytalanul nagy villamosenergia-felhasználást, további gépeket vagy állandó kezelőszemélyzetet.
A megoldásnak ugyanakkor vannak bizonytalanságai. György László szerint kizárólag részletes hidrodinamikai modellezéssel lehetne megállapítani, hogy egy adott helyre és adott méretben megépített terelőmű mekkora vízszintemelkedést eredményezne.
A hidrodinamikai modellezés a víz áramlásának számítógépes szimulációját jelenti. Ennek során figyelembe veszik a meder formáját, a folyó sebességét, a vízmélységet, az aktuális vízhozamot, a hordalékmozgást, valamint azt is, hogy a tervezett műtárgy milyen változásokat idézne elő a környezetében.
Csak egy ilyen részletes vizsgálat mutathatná meg, hogy az ideiglenes sarkantyú önmagában elegendő lenne-e a négy blokk teljes termeléséhez szükséges vízmennyiség biztosítására. Az is elképzelhető, hogy a terelőmű csak részben oldaná meg a problémát, és további szivattyús rásegítésre lenne szükség.
A docens az elképzelés bemutatásához mesterséges intelligenciával generált illusztrációt is közzétett. A kép nem konkrét kivitelezési tervet ábrázolt, hanem azt szemléltette, hogyan lehetne egy ideiglenes folyami műtárggyal a Duna sodrását a hidegvíz-csatorna és a vízkivételi rendszer felé terelni.
György László szerint a sarkantyús változat azért is érdemelne gyors vizsgálatot, mert a három ismertetett megoldás közül ez lehet az egyik legolcsóbb és legegyszerűbben fenntartható. Amennyiben megfelelő mértékű visszaduzzasztást eredményezne, rövid idő alatt jelentősen javíthatná a hűtővízellátást.
Ha azonban a sarkantyú önmagában nem biztosítana elegendő vízhozamot, akkor a docens szerint nem kellene elvetni a lehetőséget. A műtárgy egy nagyobb, kombinált rendszer részeként is használható lenne, amelyben pontonokra szerelt szivattyúk segítenék a megfelelő vízmennyiség eljuttatását a hidegvíz-csatornába.
A szádfalas megoldást 1983-ban mínusz 15 fokos hidegben is két hét alatt megépítették
A második változat a szádfalas elzárás és a nagy teljesítményű szivattyúzás kombinációja lenne. A szádfal egymásba kapcsolódó, hosszú acéllemezekből álló ideiglenes fal, amelyet vibrálással vagy veréssel süllyesztenek le a folyómederbe.
A szádfalelemekből olyan elzárt vagy részben elzárt víztér alakítható ki, amelyben szabályozhatóbb és stabilabb vízszint tartható fenn. A szádfal mögötti ideiglenes medencébe nagy teljesítményű szivattyúk emelnék át a Duna vizét, majd innen lehetne biztosítani az atomerőmű számára szükséges hűtővízmennyiséget.
György László külön hangsúlyozta, hogy a szádfal önmagában nem képes vizet biztosítani. A szerkezet csak elzárja és megtartja a már odajuttatott vizet, ezért kizárólag megfelelő teljesítményű szivattyúrendszerrel együtt működhet.
A megoldás különlegessége, hogy hasonló műszaki logikát Pakson korábban már sikeresen alkalmaztak. 1983 novemberében ugyanis olyan helyzet alakult ki, amelyben ideiglenes hűtővízrendszert kellett létrehozni.
Az akkori munkálatok időrendje jól mutatja, hogy megfelelő szervezéssel és rendkívüli munkarendben milyen gyorsan lehetett egy összetett műszaki rendszert üzemképessé tenni. A döntést 1983. november 13-án hozták meg. November 25-ére lezárták a hidegvíz-csatornát, és már működött az ideiglenes rendszer.
November 27-re stabilizálódott az üzem, november 28-án pedig hivatalosan is átadták a provizóriumot, vagyis az ideiglenes műtárgyat. A működőképes rendszer tehát 12 nap alatt készült el, a teljesen stabil üzem kialakításához pedig hozzávetőleg két hétre volt szükség.
Mindezt rendkívül nehéz időjárási körülmények között hajtották végre. A munkálatok idején a hőmérséklet mínusz 5 és mínusz 15 Celsius-fok között alakult.
György László szerint az 1983-as beavatkozás legfontosabb tanulsága nem az, hogy ma pontosan ugyanazt a rendszert kellene változtatás nélkül újra megépíteni. Az akkori megoldást az akkori műszaki lehetőségekhez, vízállási körülményekhez és egyetlen blokk igényeihez alakították ki.
A történelmi példa valódi üzenete az, hogy egy bonyolult, országos mozgósítást igénylő ideiglenes hűtővízrendszert már 43 évvel ezelőtt is szűken két hét alatt működőképessé tudtak tenni.
Az akkori munkához jelentős szervezési, műszaki és logisztikai együttműködésre volt szükség. A szádfalelemeket, szivattyúkat, csővezetékeket, darukat és egyéb berendezéseket rövid idő alatt kellett a helyszínre szállítani, összeépíteni és üzembe helyezni.
György László úgy véli, a jelenlegi technikai lehetőségek több szempontból is kedvezőbbek. Ma pontosabb mederfelmérési módszerek, korszerűbb számítógépes modellek, gyorsabban telepíthető moduláris szerkezetek és nagyobb teljesítményű szivattyúk állnak rendelkezésre, mint az 1980-as években.
A mai szádfalas és szivattyús rendszer megvalósítási idejét rendkívüli munkarendben 10–14 napra becsüli. A négy blokk teljes vízigényére méretezett rendszer költsége számításai szerint 5–10 milliárd forint lehetne.
Összehasonlításképpen az 1983-as beavatkozás 25 millió forintba került. Ez a Központi Statisztikai Hivatal fogyasztóiár-indexét figyelembe véve 2025-ös árszinten körülbelül 1,2 milliárd forintnak felelne meg.
Fontos különbség azonban, hogy 1983-ban csupán egyetlen blokk hűtővízellátását kellett biztosítani. Annak a blokknak a vízigénye körülbelül 20 köbméter másodpercenként volt.
A jelenlegi négy blokk teljes üzeméhez ezzel szemben hozzávetőleg 100 köbméter másodpercenkénti vízmennyiségre van szükség. A mai rendszernek tehát körülbelül ötször nagyobb vízhozamot kellene kezelnie, ami több szivattyút, nagyobb csővezetékeket és lényegesen nagyobb ideiglenes vízépítési rendszert igényelne.
A költségeket és a műszaki méreteket ezért nem lehet egyszerűen az 1983-as adatok inflációval korrigált értékéből meghatározni. A korábbi rendszer ugyanakkor bizonyítja, hogy az ideiglenes vízellátás alapelve műszakilag nem ismeretlen, és megfelelő szervezéssel rövid idő alatt is létrehozható.
Uszályokra vagy pontonokra szerelt szivattyúk 3–7 nap alatt részleges kapacitást adhatnának