Budapest
Related Articles
„Sajnálom, haver, nem tudtam megtenni…” – Jancsi bácsi csak elaltatni vitte a kutyáját, de amit az állatorvos tett, azon az egész ország meghatódott… A bácsi zsebében csak pár gyűrött ezres volt, és a felesége régi zsebórája. Azért indult útnak, hogy elbúcsúzzon egyetlen igaz barátjától – a kutyától, aki hét éven át vele volt jóban-rosszban. De amit a rendelőben történt, az minden képzeletet felülmúlt… Egy 72 éves férfi, Jancsi bácsi, csendben, egyedül él vidéken. A feleségét évekkel ezelőtt veszítette el. A ház azóta is kong az ürességtől. A gyerekei ritkán jönnek, az unokák még ritkábban. De van valaki, aki mindig ott van mellette: Báró, a hűséges fekete labrador. Hét hosszú évig elválaszthatatlanok voltak. Együtt sétáltak minden hajnalban, együtt ültek azon a padon, ahol valaha Jancsi bácsi először fogta meg Margitka kezét. A bácsi beszélt hozzá – a fiatalságról, az elmúlásról, a nyugdíjas évekről, a kertben elültetett paradicsomokról. És Báró mindig csak nézett rá, figyelmesen, mintha minden szót értett volna. De egy reggel Báró nem köszönt. Nem jött oda az ágy mellé, nem kérte a reggelijét. Csak feküdt a sarokban, szomorú szemekkel, mozdulatlanul. Jancsi bácsi azonnal tudta: nagy a baj. Napokon át mellette ült, mesélt neki, simogatta, verset olvasott, még vicceket is mondott, de a kutya állapota csak romlott. Végül összeszorított szívvel eldöntötte: el kell menni a rendelőbe. A rendelőben az állatorvos csak ennyit mondott: súlyos fertőzés, azonnali kezelés kell. De ez több tízezer forint. És Jancsi bácsi zsebében csak pár gyűrött bankjegy volt. Felajánlották az eutanáziát – gyors, fájdalommentes. Az öreg bólintott… de a szemei könnyben úsztak. – Majd… átgondolom. Megpróbálom… találni valamit – suttogta, és a kutyáját a mellkasához szorítva kilépett az ajtón. Három napig próbálta előteremteni a pénzt. Régi dolgait árulta, felhívott minden ismerőst, és még a felesége emlékéül őrzött zsebórát is el akarta adni. De nem sikerült. Az utolsó napon, a megbeszélt időpontban visszatért a klinikára. Báró a karjaiban volt – gyenge, de még lélegzett. És akkor történt valami, amitől megállt az idő…
„Bocsáss meg, haver… Nem tudtam megtenni.” – Jancsi bácsi és Báró története
Úgy tanulunk meg élni, hogy hozzászokunk a csendhez. Nem egyik napról a másikra történik. Apránként. Először csak ritkábban csendül meg a telefon. Aztán már ünnepekkor sem. Egy nap pedig arra ébredsz, hogy a házban minden nesz idegen – kivéve egyet. A halk szuszogást a sarokból. A farok halk csapódását a parkettán, mikor felállsz a székről. Az egyetlen lényt, aki még mindig ott van. Aki nem kérdez, nem ítél, nem siet, csak lélegzik melletted. És ha ez a társ megbetegszik… akkor meg kell tanulnod valamit, amit sosem akartál tudni: hogyan engedd el azt, aki tartotta benned a lelket.
Ez nem egy történet a halálról.
Ez egy történet a kedvességről. Egy apró csodáról, ami néha megtörténik, ha egy olyan ember, akinek még van szíve, a közeledbe kerül.
Jancsi bácsi hetvenkét éves volt. A feleségét, Margitkát, hat éve temette el. A temetés után sokáig ült némán a nappaliban, maga elé bámulva. Aztán egy nap, mikor egyetlen gyereke – Tamás, az informatikus Budapestről – végre meglátogatta, egy fekete labradorral állított be.
– A neve Báró. Az egyik ügyfelemé volt, de nem tudják tovább tartani. Azt mondták, vagy menhely, vagy… hát, tudod – vakarta meg a fejét.
– És mit gondolsz, én mit csináljak egy kutyával? – mordult fel Jancsi bácsi, de közben már le is guggolt, és megsimogatta a kutya fejét.
Báró csak ült, nézett rá barna, bölcs szemekkel. Aztán odafeküdt a férfi lábához.
– Szerintem te máris tudod, mit csinálsz vele – mondta Tamás mosolyogva, és pár nap múlva el is ment.
Hét év telt el. Hét év reggeli sétával a faluszéli réten. Hét év beszélgetéssel, ahol csak az egyik fél válaszolt – de valahogy mindig úgy tűnt, mintha a másik is értené. Jancsi bácsi mesélt neki az ifjúságáról, a régi disznóölésekről, a katonaságról, a Margitkával töltött első bálról, a régi slágerekről.
Báró figyelt. Mintha értené. És talán tényleg értette.
Egy hideg tavaszi reggelen Jancsi bácsi kinyitotta a szobája ajtaját.
– No gyere, te fekete úrfi, indul a napi kör – kiáltott be tréfásan.
De csend volt.
Báró a sarokban feküdt. A szeme nyitva volt, de nem mozdult. Nem csóválta a farkát, nem emelte meg a fejét.
– Hát mi van, öreg harcos? – lépett közelebb a bácsi.
Megsimogatta a fejét. Báró hunyorgott, de nem mozdult.
– Na ne mondd, hogy te is úgy döntöttél, ma sztrájkolsz?
De aztán észrevette. A légzés nehéz volt. Az orr hidegebb, mint szokott. A kutya tekintete… mintha bocsánatot kérne.
Aznap nem volt séta.
Másnap sem.
Jancsi bácsi főzött neki rizses húst. A kedvencét. De nem evett.
A harmadik nap délutánján már a saját székét húzta oda a kutyához. Fogta a mancsát, olvasott neki hangosan Petőfit, mint egykor az unokájának. Néha csak suttogott:
– Ne menj el, te drága. Ne most. Ne így.
De tudta, hogy valami baj van. Eljött az idő.