Sebészorvos megállt egy idős néninél az út szélén, hogy vegyen egy üveg házi lekvárt… De amikor otthon kinyitotta, a kanálja fémes hangot adott, és ő majdnem elájult attól, amit talált benne…

Spread the love

Sebészorvos megállt egy idős néninél az út szélén, hogy vegyen egy üveg házi lekvárt… De amikor otthon kinyitotta, a kanálja fémes hangot adott, és ő majdnem elájult attól, amit talált benne… 😳😳😳 Már csak hetven kilométer volt hátra, amikor Gábor, a fiatal orvos egy elhagyatott falu szélén megpillantott egy idős nénit, aki egy botra támaszkodva, kis asztalkán árulta lekvárjait. Gábor fékezett, kiszállt a kocsiból, és szóba elegyedett vele. – Jó napot, néni! Micsoda finomságok ezek! Nem sajnálja eladni őket? – kérdezte mosolyogva. A néni szemlesütve, halkan válaszolt: – Ó, édes fiam, ha elég lenne a nyugdíjam, nem állnék itt. De még egy hét van hátra, és már egy fillérem sincs… Ha ezeket nem adom el, a fiam mindet elcseréli pálinkára… Gábort annyira megérintette a történet, hogy nemcsak hogy vett egy üveg lekvárt – épp a kedvencet, málnásat, amit anyukája is szeretett –, hanem jóval többet fizetett érte, mint amennyit a néni kért. – Ugyan, néni, a munkáját meg kell becsülni – mondta mosolyogva, majd búcsút intett. A néni könnyes szemmel áldotta meg őt, és még sokáig integetett utána az út széléről… Gábor hazaért édesanyjához, aki örömmel ölelte meg: – Drága fiam, de jó, hogy újra látlak! Biztos kimerültél az úton… – Ugyan, anyu, most szabadságon vagyok, pihenünk együtt – mondta Gábor, majd hirtelen felkapta az említett lekvárosüveget. – Nézd csak, mit hoztam neked! A kedvenced. Egy néni árulta, a szíved megszakadna, ha hallanád a történetét… De amikor Gábor kinyitotta az üveget, és beletette a kanalat, egy fémes csilingelés hallatszott. Megdermedt. Újra belenyúlt. És akkor… ELFEHÉREDETT AZ ARCA. Amit talált, arra semmilyen orvosi tapasztalat nem készíthette fel… 😳

Sebészorvos vásárolt egy üveg lekvárt egy idős nénitől az út szélén. De amikor otthon kinyitotta, majdnem elájult attól, amit benne talált…

Már gyerekkora óta arról álmodott Gábor, hogy orvos lesz. Az iskolában még a tanárok is gyakran viccelődtek vele, „doktor Bambulának” hívták szeretettel.

Nem számított, hogy egy kóbor macskának, egy kiskutyának vagy épp egy verekedésből kikeveredett osztálytársnak volt szüksége segítségre – Gábor mindig tudta, mit kell tenni. Ügyesen elállította a vérzést, ellátta a sebet, megnyugtatta a sérültet. Egyetlen dolog volt, amit soha nem tudott megbocsátani a sorsnak: hogy az apja már nem élhette meg, hogy fiából orvos lett.

– Ha élne, biztos vagyok benne, hogy megmenthettem volna – gondolta gyakran, mikor esténként a tankönyvek fölé hajolt.

Az apja akkor halt meg, amikor Gábor harmadik osztályos volt. Szívinfarktus vitte el, hirtelen, kegyetlen gyorsasággal. Ettől kezdve édesanyja, Ilona nevelte egyedül. Az asszony mindent feláldozott, csak hogy a fia semmiben ne szenvedjen hiányt. Gábor ezt tudta, és minden erejével azon volt, hogy anyja reményeit beteljesítse, hogy csak örömöt okozzon neki.

Ilonát soha nem hívták be az iskolába fegyelmezés miatt. Gábor mindig kitűnő eredményeket hozott haza, ő volt az osztály egyik legjobb tanulója, rendszeresen részt vett tanulmányi versenyeken, és mire elérkezett az érettségi ideje, mindenki biztos volt benne: a fiú orvosira megy, és gond nélkül be is jut.

Így is történt. Felvették a városi orvosi egyetemre, ahol gyorsan a tanárok kedvencévé vált. Olyan gyorsan tanult, mintha csak bele lett volna kódolva az agyába az orvosi tudomány. Gábor anyja, Ilona számára ez maga volt a boldogság.

– Az én fiam! – mondogatta büszkén a falubelieknek. – Nézzék csak meg, a mi kis falunkból ő volt az egyetlen, aki bejutott a nagyvárosba orvosnak!

Az első hónapok nehezek voltak. Gábor nehezen szokta meg a nagyvárosi nyüzsgést, a zajt, az idegen embereket. De gyorsan alkalmazkodott. Kapott egy szobát a kollégiumban, amit hamarosan megosztott egy másik elsőévessel.

A legtöbb idejét tanulással töltötte. Ellentétben sok társával, ő nem járt bulizni, nem érdekelte a kártyázás, a hajnalig tartó beszélgetések. Egyetlen kivétel volt: imádta a természetjárást. Ha valaki túrázni hívta a hegyekbe, azonnal igent mondott.

A szobatársa, Zsolti, teljes ellentéte volt. Imádta a lányokat, a bulikat, és soha nem mulasztotta el az egyetemi összejöveteleket.

– Gábor, meg fogsz őrülni ettől a sok tanulástól – nevetett gyakran. – Soha nem találkozol így az igazival. Fogadjunk, még csókolózni sem tudsz holdfényben!

Majd idétlenül magához ölelte magát és csücsörítve táncolt a szoba közepén.

– Hagyjál már, Zsolti! – legyintett Gábor. – Ha eljön az ideje, találkozom vele. Ha meg nem, akkor nem is volt megírva.

– Nekem legalább van kivel gyakorolni – vigyorgott Zsolti, miközben Gábor visszahajolt a könyvei fölé.

Az egyetemi évek alatt Gábor a falujában igazi sztár lett. Az egykori osztálytársnők és még a fiatalabb lányok is gyakran faggatták Ilonát: