Budapest
Related Articles
Sebészorvos vásárolt egy üveg lekvárt egy idős nénitől az út szélén. De amikor otthon kinyitotta, majdnem elájult attól, amit benne talált…
Már gyerekkora óta arról álmodott Gábor, hogy orvos lesz. Az iskolában még a tanárok is gyakran viccelődtek vele, „doktor Bambulának” hívták szeretettel.
Nem számított, hogy egy kóbor macskának, egy kiskutyának vagy épp egy verekedésből kikeveredett osztálytársnak volt szüksége segítségre – Gábor mindig tudta, mit kell tenni. Ügyesen elállította a vérzést, ellátta a sebet, megnyugtatta a sérültet. Egyetlen dolog volt, amit soha nem tudott megbocsátani a sorsnak: hogy az apja már nem élhette meg, hogy fiából orvos lett.
– Ha élne, biztos vagyok benne, hogy megmenthettem volna – gondolta gyakran, mikor esténként a tankönyvek fölé hajolt.
Az apja akkor halt meg, amikor Gábor harmadik osztályos volt. Szívinfarktus vitte el, hirtelen, kegyetlen gyorsasággal. Ettől kezdve édesanyja, Ilona nevelte egyedül. Az asszony mindent feláldozott, csak hogy a fia semmiben ne szenvedjen hiányt. Gábor ezt tudta, és minden erejével azon volt, hogy anyja reményeit beteljesítse, hogy csak örömöt okozzon neki.
Ilonát soha nem hívták be az iskolába fegyelmezés miatt. Gábor mindig kitűnő eredményeket hozott haza, ő volt az osztály egyik legjobb tanulója, rendszeresen részt vett tanulmányi versenyeken, és mire elérkezett az érettségi ideje, mindenki biztos volt benne: a fiú orvosira megy, és gond nélkül be is jut.
Így is történt. Felvették a városi orvosi egyetemre, ahol gyorsan a tanárok kedvencévé vált. Olyan gyorsan tanult, mintha csak bele lett volna kódolva az agyába az orvosi tudomány. Gábor anyja, Ilona számára ez maga volt a boldogság.
– Az én fiam! – mondogatta büszkén a falubelieknek. – Nézzék csak meg, a mi kis falunkból ő volt az egyetlen, aki bejutott a nagyvárosba orvosnak!
Az első hónapok nehezek voltak. Gábor nehezen szokta meg a nagyvárosi nyüzsgést, a zajt, az idegen embereket. De gyorsan alkalmazkodott. Kapott egy szobát a kollégiumban, amit hamarosan megosztott egy másik elsőévessel.
A legtöbb idejét tanulással töltötte. Ellentétben sok társával, ő nem járt bulizni, nem érdekelte a kártyázás, a hajnalig tartó beszélgetések. Egyetlen kivétel volt: imádta a természetjárást. Ha valaki túrázni hívta a hegyekbe, azonnal igent mondott.
A szobatársa, Zsolti, teljes ellentéte volt. Imádta a lányokat, a bulikat, és soha nem mulasztotta el az egyetemi összejöveteleket.
– Gábor, meg fogsz őrülni ettől a sok tanulástól – nevetett gyakran. – Soha nem találkozol így az igazival. Fogadjunk, még csókolózni sem tudsz holdfényben!
Majd idétlenül magához ölelte magát és csücsörítve táncolt a szoba közepén.
– Hagyjál már, Zsolti! – legyintett Gábor. – Ha eljön az ideje, találkozom vele. Ha meg nem, akkor nem is volt megírva.
– Nekem legalább van kivel gyakorolni – vigyorgott Zsolti, miközben Gábor visszahajolt a könyvei fölé.
Az egyetemi évek alatt Gábor a falujában igazi sztár lett. Az egykori osztálytársnők és még a fiatalabb lányok is gyakran faggatták Ilonát:
– Mikor jön haza Gábor? Hánykor ér a busszal?
Ilona mindig csak mosolygott:
– Lányok, foglalkozzatok inkább valami rendes dologgal. Nem Gábor az egyetlen fiú a világon. Ha majd választ, úgyis érezni fogjátok.
De a lányok mindig kiderítették, mikor jön haza, és már hajnalban az autóbuszmegállónál lesték. Gábort ez csak bosszantotta. Egyikük iránt sem érzett semmit, és zavarta a felhajtás. Ő csak anyjával és a természettel akart lenni.
– Csak ez a pár nap nyugalom – mondogatta. – Se telefon, se vizsga, csak az erdő meg anyu.
Egyetlen szerelme volt: az orvostudomány. A szünetek után mindig feltöltődve tért vissza a városba, és újra elmerült a tanulásban. Már az egyetem után, a diploma kézhezvételekor, szinte minden kórház tárt karokkal várta. De ő továbbment, és elvégezte a rezidensi képzést is.