Budapest
Related Articles
A belváros egyik legforgalmasabb sarkán, ahol az emberek sietve haladnak el a pékség, a patika és a buszmegálló között, egy öreg férfi kuporgott a járda szélén. Sanyi bácsi – ahogy a környékiek ismerték – már hónapok óta ugyanazon a helyen ült minden reggel. A vállán lógó, foltos takaró olyan része volt a látványnak, mint a közeli buszmegálló vagy az útszéli fák.
Az arcát mély barázdák szabdalták, haja ősz volt, de sűrű, és gondosan hátrafésülve tartotta, mintha ezzel próbálna valamiféle méltóságot megőrizni.
– Jó reggelt, Sanyi bá! – köszönt oda néha egy-egy járókelő, főként az idősebbek. Ők még emlékeztek rá, hogy valaha portásként dolgozott az egyik közeli gimnáziumban, és mindig volt egy jó szava a diákokhoz.
Sanyi bácsi azonban nem felelt. Csak bólintott, és visszamerült saját gondolataiba.
Egy szerdai napon történt, amikor a nap épp áttört a felhők között, és a város pora aranyba öltözött, hogy egy fiatal nő megállt előtte. Alig múlt harminc, hosszú barna haját szél fújta hátra, és egy barna bőrkabátot viselt, ami nem illett a tavaszi időhöz. A nevét később tudta meg Sanyi bácsi – Eszter.
– Jó napot, bácsi – szólította meg határozott, de barátságos hangon.
– Jó napot, kisasszony – válaszolt Sanyi bácsi óvatosan, s rápillantott az idegenre.
– Meghívhatom egy ebédre?
– Ebédre? – kérdezett vissza bizalmatlanul.
– Igen. Tudok egy jó helyet a sarkon túl, van jólevesük, és nem kérdezősködnek sokat.
Sanyi bácsi felmérte a nőt. Nem tűnt gúnyosnak vagy sajnálkozónak. Csak… kíváncsinak. És kedvesnek.
– Nincs pénzem, ha erre megy ki – morogta.
– Nem is kértem – vont vállat Eszter. – Csak egy társaságot kérek cserébe. A főnököm szerint túlságosan sokat ebédelek egyedül.
Ez már megmosolyogtatta az öreget.
– Hát, ha csak ez a baja, legyen – mondta, és lassan feltápászkodott.
A kisvendéglő, ahová betértek, melegséget árasztott. A kockás terítők, a házias illatok és a pincérnő hangos köszönése mind olyan világot idéztek, amit Sanyi bácsi már rég eltemetett magában.
– Két gulyáslevest kérek, és két palacsintát desszertnek – mondta Eszter. – Szereti?
– A palacsintát mindig szerettem – biccentett az öreg.
– Mióta él az utcán, ha megkérdezhetem?
Sanyi bácsi hosszan nézett ki az ablakon.
– Négy éve. De valójában csak másfél éve vagyok teljesen egyedül. Előtte még volt egy pincém, ahol meghúzhattam magam. Aztán lebontották a házat.
– És a családja?
– Meghalt a feleségem tíz éve. A fiam… ő külföldre ment. Azóta nem hallottam róla.
Eszter bólintott. Nem sajnálkozott, nem tört ki empatikus sóhajban, mint mások. Csak figyelt. Ettől Sanyi bácsi kicsit megnyílt.
– A gimnáziumban dolgoztam portásként. Ismerős? A sárga épület, a templom mögött.
– Oda jártam nyolc évvel ezelőtt – mosolygott Eszter. – Maga volt az, aki mindig almát osztogatott az éhes diákoknak?
– Én bizony – nevetett fel az öreg, először igazán.
A leves illata közben betöltötte az asztalt. A pincérnő kihozta a rendelést, és Sanyi bácsi nagyot sóhajtott, mikor belekóstolt.
– Mint az otthoni – mondta. – Mint Marikám főztje.
Eszter nem sietett. Hagyta, hogy a múlt árnyai lassan kibújjanak a sarokból.
– Miért nem keres segítséget? – kérdezte aztán csendesen.
– Mert nem szoktam kérni. És ha kértem is, csak ígéreteket kaptam. De azokból nem lehet vacsorát főzni.
– És ha én segítenék? Nem ígéretből, hanem tettekből?
Sanyi bácsi szemébe könny szökött. A szeme sarkából nézte a fiatal nőt.
– Azt hiszi, érdemes még egy öregemberre pazarolni az idejét?
– Nem pazarolom. Én visszafizetem azt az almát – válaszolt Eszter halkan.