Budapest
Related Articles
38 éves vagyok, házas, két gyerek anyja, és egy csendes középnyugati városkában élünk, ahol mindenki integet a tornácáról, és már azelőtt tudja a híreidet, hogy te magad megtudnád. Azt hinné az ember, hogy egy évtized után már mindenkit ismer az utcán, ahol lakik. De az igazság az, hogy soha nem ismered igazán a szomszédaidat. Nem teljesen.
Kb. egy éve költöztünk a Maple Street-re, amikor a férjem, Nathan, munkát kapott a helyi autószerelő műhelyben. Ő 41 éves, kézműves, és azt hiszi, túl sokat aggódom mások problémái miatt. Egész normális, unalmas életet élünk: kedd esténként szülői értekezlet, szombatonként focimeccsek, vasárnap délutánonként pedig kertibulik, ahová bárki betérhet.
Az igazat megvallva, az utcánkban mindenki barátságos volt az első naptól kezdve. Mrs. Peterson sütit hozott nekünk, a Johnson család meghívott a július 4-i bulijukra, a Martinez család pedig hagyja, hogy a gyerekeink a kertjükben a locsolórendszerben játsszanak a forró nyári napokon.
Mindenki kedves volt, kivéve a végén álló, időjárástól megviselt viktoriánus házban élő nőt. Mrs. Halloway. Senki sem tudta a keresztnevét, és senki sem volt meghívva a házába. Néhány naponta elsétált a postaládájához, kopott rózsaszín papucsban és régi háziköntösben, szürke haja mindig rendetlen kontyba tűzve, mintha hetek óta nem fésülték volna. Soha nem nézett senkire. Nem integetett. Nem mosolygott.
„Évekkel ezelőtt elvesztette a férjét,” mondta egyszer Mrs. Peterson, miközben gyerekeinket biciklizni néztük. „Tragikus történet. Vannak, akik soha nem heverik ki az ilyet.”
De Mrs. Johnson más elmélettel állt elő. „Hallottam, hogy az egyetlen gyereke fiatalon meghalt,” mondta. „Autóbaleset vagy valami hasonló borzalom. Ezért nem beszél senkivel.”
A történetek változtak attól függően, ki mesélte, de egy dolog állandó maradt: Mrs. Halloway-nek nem volt látogatója. Soha. Sem a család, sem a barátok nem jöttek ünnepekkor vagy kávéra. A postás a verandájára tette a csomagokat, és napokig ott maradtak, mire bevitte őket.
De néha, késő este, amikor a golden retrieverünket sétáltattam a környéken, valami halk zene szűrődött ki a házából. Szomorú, kísérteties zongoramelódiák, amelyek szorítást éreztek a mellkasomban. És mindig, minden alkalommal, ott volt egy macska árnyéka az ablakpárkányon, figyelve a világot.
Két hónappal ezelőtt, egy kedd éjszaka nem sokkal éjfél után, vörös és kék fények villogtak a hálószobám falán, mint egy stroboszkóp. Felültem az ágyban, a szívem már zakatolt, mielőtt teljesen felébredtem volna. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy egy mentő áll Mrs. Halloway háza előtt.
Mezítláb és pizsamában rohantam ki, anélkül, hogy bármit is gondoltam volna, hogyan nézhetek ki. Valami mély ösztön azt súgta, hogy menjek, és segítsenek valahogy. A ház ajtaja tágra nyitva állt. A mentősök gyorsan mozogtak be és ki, rádióikban orvosi zsargon szólalt meg, amit nem értettem.
Amikor Mrs. Halloway-t a hordágyon kivittek, olyan apró és törékeny volt a fehér lepel alatt. Az arca papírvékony, oxigénmaszk takarta az orrát és a száját. De amikor elhaladtak mellettem, a szeme az enyémre talált. Egy remegő kezet emelt, és meglepő erővel szorította a csuklómat. Lehúzta az oxigénmaszkot, hogy megszólalhasson:
„Kérem… a macskám… ne hagyják éhen halni.”
Gyorsan bólintottam. „Rendben, gondoskodom róla. Ígérem.”
A mentősök óvatosan elengedték a kezem, és bevitték a mentőbe. Perceken belül elmentek, csak a forgó fények tükröződtek a házakon, és a szirénák hangja halványult a távolban.
És ott álltam, mezítláb a járdán, Mrs. Halloway ajtajára meredve. Az ajtóra, amely több mint két évtizedig zárva volt, most nyitva állt, mintha meghívás lett volna.
Soha nem fogom elfelejteni, ahogy átléptem a küszöböt. A belépéskor a por és a nedves fa szaga csapott meg. Mintha egy éve lezárt ládát nyitottam volna ki. A macskája, egy sovány narancssárga-fehér mancsú cirmos, azonnal felém futott, olyan hangosan nyávogott, hogy visszhangzott az üres folyosón. Nyilván éhezett.
Követtem a macskát a konyhába, mezítláb ragadt a linóleum padló. A szoba szűk és zsúfolt volt, mindenhol bontatlan levelek hevertek, de funkcionálisnak tűnt. Találtam macskaeledelt a kamrában, feltöltöttem a víztálját.
Ebben a pillanatban el kellett volna hagynom a házat. Etetem a macskát, bezárom az ajtót, és visszamegyek az ágyba. De a kíváncsiság folyamatosan húzott, egyre mélyebbre a házban.
A nappalit fehér lepedők borították, mintha valami szellemtörténetbe csöppentem volna. Minden le volt takarva. Kíváncsiságból félretoltam egy leplet. Alatta egy nagyzongora állt. Egy gyönyörű, régi kiszalon-grand, a billentyűk sárgulva az időtől és a kortól. A kotta mindenhol szétszórva a tetején, kézzel írt jegyzetekkel és halvány kék tintával írt dalszövegekkel.
Ekkor vettem észre a kandalló fölött egy keretezett fekete-fehér fényképet. Egy fiatal nőt ábrázolt, ragyogó estélyiben, a mikrofon előtt, csukott szemmel, mintha elveszett volna a zenében. Megdermedtem, mert felismertem az arcát.
Gyerekkorom óta teljesen odavoltam a jazzért. Apám régi, karcos bakelit lemezekkel nevelt, amelyeket tinédzserkora óta gyűjtött. Minden vasárnap reggel Ella Fitzgeraldot vagy Billie Holiday-t hallgatott, miközben palacsintát készített, és én a konyhaasztalnál ülve hallgattam, ahogy ezek a csodás hangok betöltik a házat.
És ez a nő a fényképen? Ő egy 1960-as évekbeli énekesnő volt, aki pontosan egy kísérteties dallamról volt híres, ami a slágerlistákra került, majd teljesen eltűnt. Apám mindig azt mondta róla, hogy „a zene történetének legnagyobb rejtélye.”
Egy lemeze volt, körülbelül hat hónapos turnéja, majd nyomtalanul eltűnt. „Senki sem tudta, mi történt vele,” mondta apám mindig. „Az egyik nap minden amerikai rádióban játszották, másnapra meg olyan volt, mintha soha nem is létezett volna.”
De itt volt. Az én utcámban, a szomszédomban. Egy macskát etetett és szomorú zongoradarabokat játszott éjszaka.
Másnap reggel virágcsokorral a kezemben a kórházba vezettem. Mrs. Halloway a 314-es szobában feküdt, törékeny, de éber volt, oxigéncsővel az orrában, monitorok halk pittyegése közepette.
„Mrs. Halloway,” suttogtam, miközben széket húztam az ágya mellé. „Tudom, ki maga.”
A szemei azonnal összeszűkültek, hangja éles lett a csövek ellenére. „Nem, nem tudja.”
Közelebb hajoltam, még halkabban beszéltem: „Apámnak megvolt a lemeze. Felismertem a fotót a kandallóján.”
Teljesen megdermedt. Csak a szívmonitor egyenletes pittyegése és az oxigén halkan sziszegő hangja hallatszott. Végül, ami örökkévalóságnak tűnt, suttogta: „Csukd be az ajtót.”
Amikor kettesben maradtunk, így szólt: „Megfogadtam, hogy a sírba viszem ezt a titkot.”