Budapest
Related Articles
Találtam egy telefonszámot és egy titokzatos cetlit a férjem kabátjában – amikor felhívtam a számot, nem hittem el ki vette fel … Boldog voltam a házasságomban. Egy reggel, miközben a két gyerekünk játszott mellettem, elkezdtem rendet rakni a házban. A férjem, Zoltán, már elment dolgozni, és az előző este egy régi kabátot betett az adományozós halomba. Ahogy átválogattam a halmot, a kezem valami keménybe ütközött a kabát zsebében. Kíváncsian kihúztam egy apró, összehajtott cetlit. Az írás rendezett volt, de kapkodó, és amikor elolvastam a szavakat, hideg borzongás futott végig rajtam: „Ez köztünk marad. Másnak nem szabad tudnia.” A hátulján egy telefonszám volt. Megdermedtem, és a kérdések pillanatok alatt cikáztak a fejemben. Ki írhatta ezt? Mit titkolhatott Zoltán? Aznap este normálisan viselkedtem, bár a cetli égett a zsebemben. Zoltán a gyerekekkel nevetett, megpuszilt jóéjtot, mintha semmi sem lenne rendben. Másnap reggel, miután elment, felhívtam a számot. „Helló?” – válaszolt egy női hang. „SZERETNÉM FOGLALNI A SZOLGÁLTATÁSAIT!” – mondtam, bár nem voltam biztos benne, hogy működni fog a trükköm. „Ha nálam van a számom, tudnia kell a fizetési feltételeket,” válaszolta. „Jöjjön holnap 14 órakor.” És megadta a címet. Másnap délután, amikor kiléptem a taxiból, észrevettem, hogy „EZ NEM AZ, AMIRE SZÁMÍTOTTAM!” Ahogy felmentem a lépcsőn..
“Találtam egy telefonszámot és egy titokzatos cetlit a férjem régi kabátjában – amit felfedeztem, teljesen sokkolt”
A ház tele volt a nevetés hangjával. A fiunk, Levente, a padlón ült, és apró kis autókat rendezett sorba, miközben koncentrálva, kis nyelve kiöltve figyelte a munkáját. Mellette a kislányunk, Eszter, hercegnőruhájában pörgött, annyira gyorsan, hogy a szoknyája széle úgy repkedett, mint egy pillangó szárnya.
“Vigyázz, Levente!” – nevetett, miközben pörgött. “Balerina tornádó vagyok!”
Levente szemforgatva mosolygott. “A tornádóknak nincs koronájuk, butuska!”
A konyhából mosolyogtam rájuk, miközben kávét öntöttem egy bögrébe. A hangjuk visszaverődött a falakról, keveredve a reggeli napsütéssel, ami az ablakokon át beszűrődött.
Zoltán, a férjem, belépett a nappaliba, miközben igazgatta az ingje mandzsettáját. Az aktatáskája az egyik kezében lógott, és a megszokott magabiztos járása miatt mindig egy kicsit magasabbnak tűnt. Lehajolt, hogy megpuszilja Esztert a fején. “Ne pörögj túl sokáig, édesem. Nem akarjuk, hogy bárki is elájuljon.”
Ezután Leventéhez fordult, megzavarta őt a hajában. “Tartsd a frontot, míg nem vagyok otthon, haver.”
Levente puffogva kihúzta a mellkasát. “Majd én, Apa!”
Zoltán rám nézett, miközben felhúzta a kabátját. “Tegnap este betettem egy régi kabátot az adományozós halomba. Nézd át a zsebeket, ne veszítsek el véletlenül valami fontosat.”
“Rendben,” mondtam, miközben figyeltem, ahogy gyorsan rám mosolygott, és elindult az ajtó felé.
“Szeretlek!” kiáltott.
“Én is szeretlek,” válaszoltam, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötte.
Később, miközben a gyerekek még játszottak, a figyelmem a felajánlott ruhák halmazára esett. Zoltán régi kabátja a tetején hevert. Amikor felvettem, a kezem valami kemény dologba ütközött a belső zsebében.
Összeráncolva a szemöldökömet, benyúltam, és egy apró, összehajtott papírdarabot húztam ki.
Úgy éreztem, hogy fontos, mintha valami olyat találtam volna, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Lassan kinyitottam.
A szavak egy hideg borzongást idéztek elő a hátamon.
„Ez köztünk marad. Másnak nem szabad megtudnia.”
A lélegzetem elakadt. Megfordítottam a papírt.
„Szolgáltatásért hívd a következő számot” – és egy olyan telefonszámot, amit nem ismertem.
A szívem erőteljesen kezdett verni. Az első reakcióm a tagadás volt. Zoltán nem titkolhatott volna el semmit előttem. Ugye?
Összehajtottam a papírt, és a zsebembe dugtam. A ház hirtelen túl csendesnek tűnt.
Este, miközben próbáltam magam elfoglalni, és elterelni a figyelmem, a gondolataim vadul pörögtek. Vacsorát főztem, megkérdeztem a gyerekeket, hogyan telt a napjuk, és próbáltam nem hagyni, hogy a cetlire gondoljak.
Zoltán épp vacsora előtt lépett be, letette az aktatáskáját a pultra, majd gyorsan megpuszilt az arcomon. „Nagyon jó illat van itt,” mondta, miközben a rotyogó fazekat nézte.
Összeszorított mosollyal válaszoltam: „Köszönöm. Mindjárt kész.”
Vacsora közben nevetett a gyerekekkel, Esztert viccelődve bírálva a pörgései miatt, Leventét pedig arról kérdezve, hogy mentek a versenyek a kisautókkal. Ugyanaz a Zoltán volt, akit évek óta ismertem – kedves, figyelmes, és teljesen nyugodt.
És mégis, a cetli ott égett a zsebemben.
Az este, mikor már az ágyban feküdtünk, Zoltán lekapcsolta az éjjeli lámpáját, és lehajolt, hogy megpuszilja a homlokomat. „Jó éjt, drágám,” mondta, hangja meleg és ismerős volt.
„Jó éjt,” suttogtam vissza, miközben a plafont bámultam, még akkor is, amikor már ő elaludt.
Másnap reggel, miután Zoltán elment dolgozni, a konyhaasztalon ültem a telefonomat a kezemben. A cetli mellettem hevert, a szavak mintha kihívást intéztek volna hozzám.
Mélységes levegőt véve, tárcsáztam a számot.
„Helló?” A hang nyugodt, nőies és magabiztos volt.
„Helló,” mondtam, miközben a hangom remegett. „Szeretném foglalni a… szolgáltatásait.”
Pár másodpercnyi csend után a nő azt mondta: „Ha nálam van a számom, akkor tudnia kell, mit kell tennie. Legyen itt holnap 14 órakor.” Majd megadta a címet, mielőtt letette a telefont.
Mielőtt bármit kérdezhettem volna, a vonal elhallgatott.
Bámultam a telefonomat, a gyomrom görcsbe szorult. Mit jelentett ez? Mit kellett volna tennem?
Másnap délután, miután kiszálltam a taxiból, szorosan a táskámat markolva, a tengerparti villát láttam előttem, amelynek nagy ablakai csillogtak a napsütésben. A távolban lágyan zúgtak a hullámok, miközben az idegességem egyre nőtt.