– Gábor, ne beszélj butaságokat… – Valentina hangja remegett, ahogy férje kezét szorította. – Miféle temetői helyről beszélsz? Meg fogsz gyógyulni, minden rendbe jön, hidd el!

A férfi halványan elmosolyodott.

– Nézd meg magad, Valika… Egyre csak gyengébb vagyok. A testem feladta. Nincs már előttem út, csak a búcsú.

Valentina nem akarta hallani. Az egész világ eltorzult körülötte, mintha egy vastag üvegfal mögül nézné a valóságot. Gábor alig negyvenkét éves volt. Erős, okos, orvos – s most már hetek óta mozdulatlanul feküdt a budapesti magánklinika egyik kórtermében, ahol ő maga dolgozott korábban.

– Emlékszel, amikor megismerkedtünk? – kérdezte Gábor halkan.

– Hogyne emlékeznék… – Valentina keserédesen elmosolyodott. – Harminchárom voltam, túlhajszolt, kimerült, tele gyomorfájdalommal és stresszel. Te meg leteremtettél, mint valami rossz gyereket.

– Mert olyan voltál – nevetett halkan Gábor. – Azt mondtam, ha nem tanulod meg, hogyan figyelj magadra, előbb-utóbb belerokkansz a munkába.

– Aztán… – Valentina félrebillentette fejét – …szép lassan belopóztál az életembe. Pedig tíz évvel fiatalabb voltál nálam.

– De én voltam a komolyabb. Te meg csak futottál a céged, az üzleteid, a befektetéseid után.

– És amikor megkérted a kezem, azt hittem, álmodom.

– A barátaid szerint csak a pénzed érdekelt. – Gábor elhúzta a száját. – Emlékszel, mit mondtak? Hogy kirúgtak már két helyről is, haszontalan vagyok orvosként. És hogy majd egyszer megsiratlak.

– Szó szerint így mondták. Aztán két hónappal később mégis igent mondtam neked. Mert szeretlek.

Valentina elfordult, hogy ne lássa Gábor elgyötört arcát. Könnyek csillogtak a szeme sarkában. Harminchat nap telt el, mióta Gábor bekerült a klinikára. És napról napra egyre gyengébb lett. Minden vizsgálat negatív. Minden orvos tanácstalan. Mintha egyszerűen… elfogyna belőle az élet.

– Valika – szólalt meg ismét Gábor. – Emlékszel arra a magántemetőre, ahol defektet kaptunk az autóval?

– Az? A Hárshegyi emlékpark? Hogyne… különös egy hely volt. Csendes, elegáns. Mintha nem is temető lenne.

– Oda szeretnék kerülni – suttogta Gábor. – Ott nincs akárki eltemetve. Csak költők, híres emberek, üzletemberek. A gondnok is mondta, hogy megnézik, ki kerülhet oda. Olyan különleges hely.

– Ne mondj ilyet… nem fogsz meghalni! – fakadt ki Valentina.

– De fogok. És az egyetlen dolog, amit igazán szeretnék, hogy ott legyek eltemetve. Ha nem is vagyok híres, legalább melletted voltam boldog.

Valentina nem válaszolt. Aznap este, mikor hazament a lakásába, csak bámult ki az ablakon. A város fényei villogtak a távolban, de benne csak sötétség volt. Másnap reggel elindult a Hárshegyi emlékparkba.

A temető előtt egy kislány üldögélt a padon, kabátja túl nagy volt rá, arca piszkos, keze a zsebébe bújtatva. Mikor Valentina közelebb ért, a lány megszólította.

– Néni, van egy kis ennivalója?

Valentina meglepődött. Előhúzott egy csokit a táskájából.

– Tessék. Csoki jó lesz?

– Igen! – ragyogott fel a kislány arca.

– Hogy hívnak?

– Kitti vagyok. A szüleim ott laknak a harmadik házban. De most nincs otthon senki.

– Egyedül vagy?

– Igen. De már megszoktam.

– Akarsz velem jönni? Van egy kis ennivalóm a kocsiban.

– Jövök! – A lány ugrándozva követte.