Budapest
Related Articles
Vacsora alatt a kislányom felállt, és azt kiáltotta: „És hol van az a nő, akit apa a sufniban rejteget?!”
A hálaadás a családi összejövetelek, a nevetés és a finom ételek ünnepe kellett volna, hogy legyen. De az idei vacsoránk valami egészen mássá alakult: döbbenetes és ijesztő pillanatokat hozott, amikor rájöttem, hogy a férjem egy olyan titkot rejteget, ami akár szét is szakíthatta volna a családunkat.
Egy idillinek induló este
A hálaadás estéje tökéletesen kezdődött. Az asztal megterítve, a levegőben a sült pulyka ínycsiklandó illata terjengett, és a családunk minden tagja boldogan beszélgetett egymással.
Férjem, Péter épp a pulyka utolsó simításait végezte, én pedig az asztalnál ügyeltem rá, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedjen. Kislányunk, Zsófi – nyolcéves, és tele van kíváncsisággal – szokatlanul csendes volt aznap este. Az asztalnál ülve hol az ablakon nézett ki, hol a ruhája szegélyét babrálta.
Zsófi általában álmodozó természetű, így azt hittem, hogy talán a rokonok érkezését várja, vagy csak izgatott a vacsora miatt. De amikor Péter mosolyogva ránézett, a kislány nem mosolygott vissza, és nyugtalansága egyre szembetűnőbbé vált.
Zsófi megdöbbentő kérdése
Amint mindannyian helyet foglaltunk az asztal körül, én pedig már majdnem elkezdtem felvágni a pulykát, Zsófi hirtelen felállt a székén. Kis testével valahogy sikerült magára vonnia az egész szoba figyelmét.
Hangja tiszta és határozott volt, miközben megszólalt:
„És hol van ő?!”
A szoba teljesen elnémult. A gyomrom összeszorult, a testemet jeges rémület járta át. A szüleim és Péter szülei ideges pillantásokat váltottak egymással, és Péter mozdulatai is megdermedtek. Az agyam zakatolni kezdett, hogy megértsem, mi történik.
„Ki, édesem?” – kérdeztem próbálva nyugodtnak tűnni, bár a hangom remegett.
„Az a nő, akit apa a sufniban rejteget!” – jelentette ki Zsófi, az arca komoly volt, de értetlenség tükröződött rajta.
A titok nyomában
„Milyen nőről beszélsz, Zsófi?” – kérdeztem döbbenten, miközben Péterre néztem, akinek arca ijesztően elsápadt.
Zsófi kezeit csípőre tette, és keményen az apjára szegezte a tekintetét. „A nő, aki a sufniban lakik! Láttam őt a saját szememmel! Apa akkor megy ki hozzá, amikor te elmentél bevásárolni vagy dolgozni.”
A kezem remegni kezdett, a kést, amit tartottam, leejtettem az asztalra. A szobában mindenki Péterre nézett, aki szótlanul ült, mintha képtelen lenne megszólalni.
„Zsófi, biztosan félreérted a helyzetet” – próbáltam mosolyogni, hogy megnyugtassam a többieket, miközben a szívem hevesen vert.
Zsófi azonban nem engedett. Megfogta a kezem, és határozottan rántott rajta. „Nem, anya! Ott van most is! Láttam őt múlt héten! Gyerünk, menjünk ki a sufniba, és nézzük meg!”
Péter vallomása
Péter ekkor végre megszólalt. Hangja halk volt, mintha a súlyos szavak nehezen hagynák el a száját. „Emese… Azt hiszem, ideje, hogy beszéljünk.”
Feltápászkodott, majd az ajtó felé indult, jelezve, hogy kövessem. Az asztalnál ülők értetlenül néztek ránk, én pedig egy erőtlen mosollyal próbáltam nyugtatni őket, mielőtt követtem a férjemet.
A hideg esti szél megcsapott, ahogy a kertben sétáltunk. A sufni, amit mindig csak a kerti szerszámok tárolására használtunk, most fenyegetőnek tűnt. Ahogy Péter megállt az ajtó előtt, szinte hallottam, ahogy a szíve hevesen dobog.
„Sajnálom, Emese” – mondta megtört hangon, miközben lassan kinyitotta az ajtót.
Egy meglepő találkozás
A sufniban, a halvány fényben, egy nő gubbasztott. Nem az a fiatal, csinos szerető, akitől a legrosszabb rémálmaimban féltem. Ehelyett egy ötvenes éveiben járó, megviselt külsejű asszony ült ott, akinek szemei tele voltak fájdalommal.
„Ki ez?” – kérdeztem döbbenten, ahogy a nőre és Péterre néztem.