A szomszéd mindig felborította a szemetesemet – 3 közterület-felügyeleti bírság után megtanítottam neki az udvariasságot
Írta:Piroska2025. január 23.
Amikor Ilona szemetesládái szomszédja céltábláivá váltak, úgy érezte, hogy hamarosan szembe kell szállnia vele. De a konfrontáció helyett inkább banánkenyeret és kedvességet kínált. A csendes háború váratlan barátságot eredményezett, bebizonyítva, hogy néha a legjobb bosszú az együttérzés.
Amióta két évvel ezelőtt Ilona férje, András, elhunyt, az élet minden terhét egyedül kellett cipelnie. Három fiát – Bálintot (14), Lászlót (12) és a kis Noelt (9) – egyedül nevelte, és bár ez nem volt könnyű, idővel sikerült egyensúlyt teremteniük.
A ház élettel volt tele: a tanulás közbeni magyarázatok hangjaival, testvéri civódásokkal és a végtelen házimunkával. Együtt tartották rendben a kertet, veszekedtek arról, kinek van mosogatási napja, és megteremtették maguknak a mindennapok káoszos, de szeretetteljes harmóniáját.
Minden kezdett kiegyensúlyozottá válni. Egészen addig, amíg a szomszéd, Tibor, meg nem kezdte “hadjáratát” a szemetesük ellen.
Eleinte Ilona azt hitte, hogy a szemeteseik véletlenül dőlnek fel a szél vagy egy kóbor kutya miatt. De minden szemétszállítási napon ugyanaz a látvány fogadta: a kukák felborulva, tartalmuk szétszórva az utcán, mintha valaki szándékosan szétdobálta volna a szemetet.
– Ezt nem hiszem el! Már megint? – morogta, amikor újra meglátta a romhalmazt az udvaruk előtt. Nem volt más választása, mint kesztyűt húzni, seprűt ragadni, új zsákokat előkészíteni, és mindent eltakarítani, mielőtt a közterület-felügyelet újabb bírságot szabna ki.
Három bírság két hónap alatt. A közterület-felügyelet nem volt elnéző, és világossá tették, hogy többé nem fogadják el a kifogásait.
Egy keddi reggelen, miközben kávéval a kezében az ablaknál állt, Ilona végre meglátta az elkövetőt. A 65 éves Tibor, aki az utca túloldalán lakott, egyenesen az ő kukáihoz sétált, és egyetlen határozott mozdulattal felborította őket. Aztán, mintha mi sem történt volna, visszasétált a házába.
Ilona vérnyomása az egekbe szökött. Már nyúlt is a cipője után, hogy azonnal számon kérje a szomszédot, amikor a kis Noel lerohant a lépcsőn, és segítséget kért a matekházijában.
– Anya, csak két kérdés! Emlékszel, tegnap vacsoránál beszéltük, hogy ma megnézzük együtt? – kérlelte a fiú.
Ilona mély levegőt vett, és letette a cipőt. – Persze, gyere, segítek. Készítek neked egy narancslevet, aztán nézzük meg együtt.
De a következő héten már készen állt. Reggel 7 óra után, ahogy várta, Tibor ismét megjelent, és látványosan felborította a kukákat. Ilona ekkor eldöntötte, hogy véget vet ennek az őrületnek.
Dühösen átvágott az utcán, készen arra, hogy kopogtasson a szomszéd kopott ajtaján. Tibor házának verandája üres volt, a festék hámlott, az ablakok függönyei behúzva. Ilona ökölbe szorította a kezét, majd megtorpant.
A csend megállította. Mi értelme lenne ordítozni? Egyáltalán mit mondhatna, ami valóban megoldást hoz?
Dühösen, de elgondolkodva ment vissza a házába. “Milyen ember kel fel hajnalban, csak azért, hogy felborítsa a szomszéd kukáit?” – morfondírozott magában. Talán egy dühös, magányos ember. Talán valaki, aki fájdalmat hordoz.
Aznap este, miközben vacsorára lasagnát készített, Ilona úgy döntött, hogy kipróbál valami mást. A következő héten nem állt lesben, nem várt Tiborra. Ehelyett süteményt sütött.
Banánkenyeret készített, a férje kedvenc receptje alapján. Az illat emlékeket hozott vissza, de Ilona nem hagyta, hogy elérzékenyüljön. Miután a sütemény elkészült, alufóliába csomagolta, madzaggal átkötötte, és csendben Tibor verandájára tette.
Nem írt hozzá semmit. Csak otthagyta.
Pár napig a sütemény érintetlenül maradt. De Tibor nem borította fel a kukákat. Aztán egyik reggel a banánkenyér eltűnt. Ilona reménykedett, hogy talán ez a kezdete valaminek.
Bátorítást nyerve, egy hét múlva rakott krumplit vitt, majd házi készítésű húslevest. Bár Tibor nem szólt semmit, a kukák többé nem dőltek fel.
A fordulópont akkor jött el, amikor Ilona egy tál kekszet vitt át. Amint letette volna, az ajtó kinyílt, és Tibor, az idős férfi, fáradt, de kíváncsi tekintettel nézett rá.
– Mit akar? – kérdezte rekedten.
Ilona mosolyogva válaszolt: – Túl sok kekszet sütöttem. Gondoltam, hozok magának is egyet.
Tibor egy pillanatra habozott, majd megadta magát. – Rendben. Jöjjön be.
Tibor elmesélte a történetét: hogyan veszítette el a feleségét rákban, hogyan távolodtak el tőle a gyerekei. – Láttam magát a fiaival – mondta. – Az a nevetés… fájt. Dühös lettem. Tudom, hogy butaság volt a kukákat felborítani.
Ilona megértette. Ez nem a szemetesekről szólt, hanem a magányról és a fájdalomról.
Ettől kezdve Tibor nem volt többé a “kellemetlen szomszéd.” Csatlakozott Ilona könyvklubjához, és végül új barátokat is szerzett. A szemeteskukák többé nem dőltek fel, a bírságok megszűntek. Tibor már nem volt egyedül.
– Néha a legjobb bosszú a kedvesség – mondta Ilona a fiaival egy vacsora után, amikor Tibor is náluk volt. És abban a pillanatban mindannyian tudták, hogy ez a történet nemcsak Tiborról szólt, hanem róluk is.