Budapest
Related Articles
Negyven éven át mások életét javítgattam a helyi klinikán, de senkinek sem volt ideje a sajátomat helyrehozni. Furcsa dolog Ohio-ban öregnek lenni: akkor is láthatatlanná válsz, ha senkinek nincs szüksége a csekkfüzetedre vagy a rakott ételedre.
Aznap reggel a konyhaablak mellett álltam, néztem, ahogy a hó olvad a madáretetőn. A ház sült csirke és citromos pite illatától telt meg. Kivasaltam az asztalterítőt a kis tulipánokkal, ugyanazt, amit akkor használtunk, amikor a gyerekek kicsik voltak, és a születésnapok nevetéssel, nem kínos csenddel teltek.
A telefon csendben maradt. Hatkor a fényszórók villantak az ablakon. Végre. Levettem a kötényem és fésülködni kezdtem. „Na, Alice, mosolyogj,” suttogtam magamnak. Az ajtó nyikorgott, ahogy kinyílt.
„Szia, anya,” lépett be a fiam, Todd, a feleségével, Cheryl-lel. Ő még csak a kabátját sem vette le.
„Még mindig ilyen meleg van itt? Mintha szaunában lennénk.”
„Tél van, Todd. Ki fogsz olvadni.”
Próbáltam nevetni. „Gyertek be, kész a vacsora.”
Todd beleszagolt a levegőbe. „Régi módi illata van… rántott dolgok?”
„Sült csirke.”
Cheryl leült az asztalhoz, elővette a telefonját. „Mondtam neked, Todd, elmehettünk volna csak rendelni. Ez annyira régimódi.”
Lenyeltem a gombócot a torkomban. „Úgy gondoltam, együtt ehetünk, mint régen.”
„Persze, persze,” mondta Todd, már nyitva a sört a hűtőből anélkül, hogy megkérdezte volna.
„Hol van June?”
„Írt, hogy késni fog. Valami hajszalon miatt.”
Fél óra múlva végre betoppant a lányom, a sarka koccanva a linóleumon. „Anya, jól nézel ki… Nem gondoltam, hogy teljes vacsorára készülünk. Azt hittem, csak torta lesz.”
„Úgy gondoltam, együtt ehetünk, mint régen.”
Mosolyogtam. „Megcsináltam a kedvenc pitédet.”
Körülnézett. „Ó. Még mindig ugyanaz a tapéta van. Tényleg fel kéne újítanod, mielőtt—tudod, mi történik.”
Mielőtt mi? Meghalnék? Idősek otthonába költöznék? Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Leültünk. Csak a villák csikorgása hallatszott.
„Szóval,” mondta June, miközben rágott anélkül, hogy rám nézett, „mi lesz a házzal, anya? Elég nagy egyedül.”
„Ne siess, June,” nevetett Cheryl.
Todd felhúzta a szemöldökét. „Csak gyakorlati beszéd, drágám. A házak nem tartják karban magukat.”
A kezem remegett, miközben a mártást öntöttem. „Erről később beszélhetünk. Ma este a családról van szó.”
„Hát, sosem tudhatod, mikor kell előre tervezni, igaz?” June a telefonját görgette.
„Ó, istenem, láttad azt a videót, amit küldtem, Todd? A nő, aki megfagyasztotta a macskáit?”Családi játékok
Nevettek. Én ott ültem, és néztem, ahogy a gyertyák lassan elolvadnak. A desszert után Todd felállt és nyújtózkodott. „Indulnunk kéne. Holnap korai műszak.”
„Ennyi?” kérdeztem halkan. „Nincs kávé? Nincs torta?”
Cheryl megnézte az óráját. „Túl van kilencen. Pihenj, Alice. A te korodban—”
Felhúztam a székem, és felálltam. „A koromban még emlékszem azokra a születésnapokra, amik számítottak.”
Összenéztek, zavartan, talán kissé szégyenkezve, de nem szóltak semmit. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, én magam fújtam ki a gyertyákat. A füst felkúszott, mint valami meleg, elveszett szellem. Aztán nevettem. Egy éles, fáradt nevetés.
Ha azt hitték, hogy az öreg asszonynak az ohiói házában már semmije sincs, hamarosan megtanulják, mennyire tévedtek.
Az örökség híre
Másnap reggel már döntöttem. A kinti levegő nedves fenyő és a szomszéd régi pickupjának dízel szagát hozta. Ohio téli hidege átfagyasztja az ember csontját, de élesíti a gondolatokat.
Kihúztam egy csésze gyenge kávét, leültem a konyhaasztalhoz, és mosolyogtam a régi tárcsázós telefonra, mintha a bűntársam lenne.
„Rendben, Alice,” mondtam magamnak, „ideje megnézni, ki emlékszik még a számodra.”
Todddal kezdtem.
„Anya? Minden oké?” – kérdezte, aggodalom és inger között félúton.
„Jól vagyok, drágám. Hallgass, tegnap mentem a bankba. Az ügyvéd szerint… van egy kis fejlemény a pénzügyeimmel.”
„Fejlődés?” – hallatszott a kattogás az agyában.
„Igen. Úgy tűnik, van egy régi számlám apád biztosításából, évek óta növekszik. Elég nagy meglepetés.”