Budapest
Related Articles
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Tamással két évig voltunk együtt, mielőtt a kapcsolatunk lassan véget ért – nagy veszekedések vagy drámai jelenetek nélkül, csak egy lassú, szinte fájdalommentes távolodás. Még a szakítás után is törődtem vele. Ezért amikor egy hideg, esős márciusi éjjelen felhívott, kétségbeesett hangon, hogy nincs hová mennie a feleségével, Katával való válása után, felajánlottam neki egy szobát a lakásomban.
Eleinte minden rendben volt. Tamás tisztelettudóan viselkedett, dolgozott, próbált nem útban lenni. Furcsa volt újra látni őt a konyhában reggel, pizsamában, de azt mondtam magamnak: ez csak átmeneti. Időre van szüksége, hogy talpra álljon, és én segíteni akartam neki. Aztán lassan elkezdtek változni a dolgok. Először csak apróságok. Tamás egyre később jött haza. Néha nem is jött. Nem kérdeztem, hol volt. Már nem volt hozzám tartozó információ. Aztán egy reggel, mikor lesétáltam a konyhába, egy női sál hevert a kanapén. Nem az enyém volt.
Megálltam egy pillanatra. Talán a húgomé – gondoltam. De aztán rájöttem: ő hetek óta nem járt nálam.
A következő napokban más nyomokat is felfedeztem. Finom, édeskés parfümillat maradt a levegőben, amilyen illatot én soha nem használtam. Rúzsnyom a poháron. A vendégszobában gyakrabban cserélt ágynemű, mint ami indokolt lett volna.
Egy éjjel, mikor álmatlanul forgolódtam, női nevetést hallottam a fal túloldaláról. A szívem összeszorult.
Másnap reggel úgy döntöttem, megkérdezem.
– Tamás – kezdtem halkan, miközben a reggeli kávéját készítettem neki –, volt itt valaki tegnap este?
Rám nézett, mint akit semmin sem lehet kizökkenteni.
– Ja, igen. Egy barát.
– Barát? – kérdeztem vissza, enyhe éllel a hangomban.
– Igen, Anna. Ne aggódj, nem zavar sokat. Csak átjött egy estére.
Meg akartam kérdezni, hogy akkor a sál, a rúzs, a nevetés – az is a baráthoz tartozik? De csak bólintottam, és otthagytam.
Egy héttel később, vasárnap reggel történt. Kiléptem a hálószobámból, hogy vizet hozzak, és a nappaliban egy idegen nő ült. Az én rózsaszín hálóingemet viselte. Azt, amit még anyukámtól kaptam.
Megmerevedtem. Ő is észrevett, és gúnyos félmosoly futott át az arcán.
– Ó, szia! Te biztos az ex vagy, igaz? Tamás mesélt rólad.
Egy pillanatig csak néztem, mintha a valóság megszűnt volna létezni. Aztán szó nélkül visszafordultam, bementem a szobámba, és becsuktam az ajtót.
Ott ültem az ágy szélén, és remegtem. Nem a düh miatt, hanem a megaláztatástól.
Még mindig nálam lakott. Az én lakásomban. Az én ágyamból tíz méterre hozott be egy másik nőt, és hagyta, hogy azt viselje, ami az enyém volt.
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
Aznap este, mikor Tamás elment valahová, csendben elővettem néhány nagy szemeteszsákot. Először csak a ruháit pakoltam be. Aztán a borotváját, a cipőit, a laptopját, mindent, ami az övé volt.
A bejárati ajtó elé tettem őket.
Ezután elővettem a tartalék zárbetétet. Apa mindig mondta: legyen kéznél, sose lehet tudni. Most tudtam.
Negyed óra alatt kicseréltem a zárat. Aztán leültem a kanapéra, és vártam.
Éjfél körül érkezett meg.
A dörömbölés felverte a csendet.
– Eszter! Mi a franc?! Nyisd ki az ajtót!
– Nem laksz többé itt, Tamás – válaszoltam halkan, de határozottan.
Egy pillanatig csend volt. Aztán felnevetett.
– Azt hiszed, ennyi elég lesz, hogy megszabadulj tőlem? Meg fogod bánni!