Te csak egy takarítónő vagy – ismerd a helyed.” – mondta a főnöke. De senki sem tudta, ki is ő valójában… Egészen addig, amíg egy nap az egész iroda meg nem döbbent.

Te csak egy takarítónő vagy – ismerd a helyed.” – mondta a főnöke. De senki sem tudta, ki is ő valójában… Egészen addig, amíg egy nap az egész iroda meg nem döbbent.

Anna egy budapesti építőipari cég irodaházában dolgozott takarítóként. Csendes, halk szavú nő volt, akit a legtöbben észre sem vettek. Szürke, kissé túlméretezett kabátot viselt, mindig ugyanazt a kopott kendőt kötötte a homlokára, és sárga gumikesztyűje már szinte második bőrré vált a kezén. Olyan volt, mint egy árnyék. Ahogy kitakarított, kiürítette a szemeteseket, és nesztelenül eltűnt a folyosókon, senki sem szentelt neki figyelmet.

Két év telt el így. Két év alatt senki sem kérdezte meg, honnan jött, miért dolgozik itt, vagy mit csinált korábban. Anna nem panaszkodott. Tette a dolgát, mosolygott, és minden reggel pontosan hét órára már ott volt a pult mögött, amikor a recepciós még a kávéját kortyolgatta.

Egyik este, amikor az épület már szinte teljesen kiürült, Anna a vezérigazgató irodájába lépett, hogy felmosson. Lehajolt, beáztatta a rongyot a vödörbe, amikor hirtelen nyílt az ajtó.

– Jézusom, már megint ez a rohadt zár – morgott egy ismerős hang.

Az ajtón Pál István, a cég vezérigazgatója lépett be, nyomában Sárközi Viktor, a helyettese. Mindkettejük arcán feszültség tükröződött.

– Holnap reggel kilenckor itt lesznek a japánok – mondta Pál, idegesen gesztikulálva. – És nincs tolmácsunk. Ha elbukjuk ezt a szerződést, lőttek a nyugat-keleti bővítésnek.

– Kereshetünk fordítóirodát – próbálta menteni a helyzetet Viktor.

– Legutóbb is ezt csináltuk! Emlékszel? Az a fiatal srác úgy leégetett minket, hogy a japánok majdnem felálltak az asztaltól! Nem hibázhatunk újra!

Anna felnézett a padlóról. Egy pillanatig tétovázott, majd letette a felmosót.

– Talán tudok segíteni – mondta halkan, de határozottan.

Mindkét férfi egyszerre fordult felé, mintha most vették volna csak észre, hogy nincs egyedül.

– Hogy micsoda? – kérdezte Pál. – Te csak egy takarítónő vagy, ismerd a helyed!

Anna nem szólt vissza. Bólintott, visszavette a felmosót, és folytatta a munkáját. A két vezető tovább vitatkozott, majd dühösen kiviharzottak az irodából.

Másnap reggel mindenki a tárgyalóterem körül sürgött-forgott. A japán üzletemberek már a recepciónál várakoztak, amikor Anna megjelent – de ezúttal nem gumikesztyűben és kabátban. Elegáns sötétkék öltönyt viselt, haját kontyba tűzte, és magabiztos léptekkel haladt a tárgyalóterem felé.

Az alkalmazottak ledöbbenve néztek utána. Valaki megkérdezte:

– Ez nem az Anna? A takarítónő?

Anna nem válaszolt, csak belépett a terembe. Ahogy kinyitotta az ajtót, és japánul köszöntötte a vendégeket, Pál és Viktor szinte ledermedtek.

– おはようございます、皆様。お越しいただきありがとうございます。 (Jó reggelt kívánok mindenkinek, köszönöm, hogy eljöttek.) – mondta tisztán, akcentus nélkül.

A japán üzletemberek elmosolyodtak, meghajoltak, és kifejezetten örültek, hogy valaki az anyanyelvükön szól hozzájuk. A tárgyalás elkezdődött. Anna nemcsak tolmácsolt, hanem segített tisztázni a kulturális különbségekből adódó félreértéseket is. Professzionális volt, meggyőző, nyugodt.