Öt évvel ezelőtt egy újszülöttet találtam a tűzoltóállomásunk előtt, és azóta ő a fiam. Amikor már azt hittem, hogy az életünk végre teljessé vált, egy nő jelent meg az ajtómban, és egy könyörgő kéréssel fenekestül felforgatta a világomat.
Aznap éjjel süvített a szél, rázta a Tűzoltóállomás 14-es számú épületének ablakait. Épp a műszak közepén jártam, és langyos kávét kortyolgattam, amikor Joe, a társam belépett. Arcán ott volt az állandó, kaján mosoly.
– Ember, ezzel a löttyel egyszer még gyomorfekélyt csinálsz magadnak – ugratott, miközben a bögrémre mutatott.
– Ez koffein, működik. Ne várj csodákat – vágtam vissza vigyorogva.
Joe leült, és lapozgatni kezdett egy magazint. Odakint csendesek voltak az utcák, az a fajta nyugtalanító nyugalom, ami a tűzoltókat mindig készenlétben tartja. Ekkor hallottuk meg a halk sírást, ami alig volt hallható a szél zúgása mellett.
Joe felvonta a szemöldökét. – Hallottad?
– Igen – feleltem, már talpon.
Kiléptünk a hidegbe, a szél a kabátunk alá kúszott. A hang az állomás bejárata felől jött. Joe meglátott egy kosarat, ami az árnyékban húzódott meg.
– Ne már – mormogta, miközben előresietett.
A kosárban egy aprócska baba volt, egy vékony, kopott takaróba bugyolálva. Az arca kipirult a hidegtől, a sírása gyenge, de kitartó volt.
– Te jó ég… – suttogta Joe. – Mit csináljunk?
Leguggoltam, és óvatosan felvettem a babát. Alig lehetett néhány napos. Apró keze az ujjam köré kulcsolódott, és valami megváltozott bennem.
– Hívjuk a gyámügyet – mondta Joe határozottan, bár a hangja megenyhült, ahogy a babára nézett.
– Persze – feleltem, de nem tudtam levenni a szemem a kicsiről. Olyan kicsi volt, olyan törékeny.
Az elkövetkező hetekben nem tudtam kiverni őt a fejemből. A gyámügy „Kisfiú Doe”-nak nevezte el, és ideiglenes gondozásba helyezték. Több kifogást is találtam, hogy többször telefonáljak az állapotáról, mint kellett volna.
Joe ezt észrevette. Hátradőlt a székében, és vizslatóan nézett rám. – Gondolkodsz rajta, igaz? Hogy örökbe fogadod?
– Nem tudom – mondtam, bár a szívem mélyén már tudtam a választ.
Az örökbefogadási folyamat volt életem legnehezebb dolga. A papírmunka végtelennek tűnt. Minden lépés olyan volt, mintha valaki arra várna, hogy bebizonyítsa, nem vagyok elég jó. Egy tűzoltó? Egyedülálló? Mit értek én a gyerekneveléshez?
A szociális munkások eljöttek, hogy ellenőrizzék az otthonomat. Kérdéseket tettek fel a munkaidőmről, a támogató közegemről, a nevelési terveimről. Az álmatlan éjszakák száma nőtt, ahogy újra és újra lejátszottam fejben a beszélgetéseket.
Joe volt a legnagyobb szurkolóm. – Menni fog, ember. Az a gyerek szerencsés, hogy te vagy az apja – mondta, miközben megveregette a hátamat egy különösen nehéz nap után.
Hónapokkal később, amikor senki nem jelentkezett érte, megkaptam a hívást. Hivatalosan is az apja lettem.
Leónak neveztem el, mert erős és eltökélt volt, akár egy kis oroszlán. Az első alkalommal, amikor rám mosolygott, tudtam, hogy jól döntöttem.
– Leo – mondtam, miközben szorosan magamhoz öleltem –, te meg én, pajtás. Megoldjuk.
Az élet Leóval egy igazi forgószél volt. A reggelek rohanással teltek, hogy mindketten időben elkészüljünk. Ő ragaszkodott hozzá, hogy össze nem illő zoknikat viseljen, mert „a dinoszauruszokat nem érdekli a szín,” és erre nem is tudtam mit mondani. A reggelik többnyire kaotikusak voltak, a gabonapehely mindenhova került, csak a tálba nem.
– Apa, mit eszik egy pterodaktilusz? – kérdezte, miközben a kanalat a levegőben tartotta.
– Halakat, főleg – feleltem, miközben kortyoltam a kávémat.
– Fúj! Én soha nem fogok halat enni!
Az esték mindig a mi időnk volt. Az esti mesék kötelezőek voltak, bár Leo gyakran „kijavította” őket.
– A T. rex nem kergeti a dzsipet, apa. Túl nagy az autókhoz.
Nevettem, és megígértem, hogy a tényekhez tartom magam. Joe rendszeresen beugrott hozzánk pizzával, vagy segített, ha későn értem haza a műszakból.
A szülőség nem volt mindig könnyű. Akadtak éjszakák, amikor Leo rémálmai miatt zokogva kapaszkodott belém, én pedig éreztem, milyen nehéz, hogy én vagyok az ő mindene. Megtanultam egyensúlyozni a tűzoltóállomás műszakjai, a szülői értekezletek és a fociedzések között.
Egy este épp egy kartonból készült Jurassic Parkot építettünk a nappali padlóján, amikor egy kopogás az ajtón megszakította a nevetésünket.
– Megyek – mondtam, és lesöpörtem magamról a ragasztószalagot.
Az ajtóban egy nő állt. Az arca sápadt volt, a haját kócos kontyba kötötte. Kimerültnek tűnt, de elszántnak.
– Segíthetek? – kérdeztem.
A szeme elkalandozott mellettem Leo felé, aki a sarok mögül kukucskált ki.