Minden reggel ott ült ugyanazon a buszmegállóban… És amikor végre megnézték, miért – a szívük szakadt meg!

Május vége volt. A nyár már a sarkon toporgott, de az orgonák illata még ott lebegett a levegőben, mintha nem akarnák átadni a stafétát a hőségnek. Kiskunlacházán, a régi posta melletti buszmegállóban szokatlan dolog történt. Egy kutya… csak úgy ott volt.

Nem jött sehonnan. Nem ment sehová. Csak ott ült. Minden nap. Ugyanabban az időpontban. Ugyanott.

Közepes termetű, kissé borzas szőrű, barna-fehér keverék eb volt. A tekintete olyan volt, amilyet csak azok hordanak, akik túl sokat láttak a világból – de mégis hisznek benne. Nem ugatott, nem játszott, nem kért. Csak figyelt. A megállót. Az érkezőket. A buszt.

– „Ez a kutya valakit nagyon vár” – morogta az egyik nyugdíjas, ahogy leült mellé. A kutya felnézett, majd újra az útra szegezte a tekintetét.

Reggel hat és délután négy. Pontosan ezekben az időpontokban jelent meg. És pontosan ugyanúgy: leült, farkát maga alá húzta, és mozdulatlanul várta, hogy a busz beforduljon a kanyarban.

Az emberek először csak legyintettek. Aztán valami változott.

A hetedik napnál tartott, amikor már senki sem ment el mellette szó nélkül.

A gyerekek reggelente megsimogatták, a közeli pékségből hoztak neki pogácsát. Egy idős néni, Etelka néni, vizet tett ki neki egy régi margarinos dobozban. A buszsofőr is intett neki minden érkezésnél, mintha tudta volna: valami fontos dolog zajlik itt, és nem csak egy gazdátlan kutya üldögél a megállóban.

– „Nem lenne szabad így hagyni” – sóhajtott Gabriella, a helyi állatvédő egyesület önkéntese, amikor meglátta. – „Egyedül van. Lehet, hogy elveszett. Lehet, hogy elhagyták.”